Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A kelet-európai átalakulásnak szinte legelső percétől, 1989-től a színre lépett és azóta is jelen van egy hatalmas transzformatológiai irodalom, amely tanulmányok, elemzések, indulatos röpiratok, a legkülönbözőbb ajánlások formájában a követendő utat kívánja megjelölni. Ezek az írások majdnem mind egy 1989-ben elfogadott koncepció alapján születtek, amelyet ma washingtoni konszenzusnak nevezünk. Ez voltaképp egy olyan program, amelyet eredetileg a gazdaságilag csődbe jutott latin-amerikai országok számára dolgoztak ki, ám amikor a kelet-európai csőd és összeomlás bekövetkezett, akkor ugyanezt a csomagot e térség országai számára is ajánlották nem kisebb jelentőségű intézmények, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap (IMF), valamint az amerikai kormányzat.
A washingtoni konszenzus alapelvei szerint a csődbe jutott országoknak makrogazdasági stabilizációt kell végrehajtaniuk az infláció, az eladósodás rendezésére, továbbá piacosítást. Kötelezőnek tekintették az ár- és importliberalizálást, tehát tulajdonképpen a szabadkereskedelemre való áttérést az addigi elzárkózó, védővámos, beavatkozásos politika helyett. Ez a csomag alapul szolgált minden kelet-európai átalakuláshoz, hátterében egy ki nem mondott, de nagyon fontos elvvel, hogy át kell térni egy önszabályozó, laissez faire, azaz a beavatkozást elvető piaci gazdálkodásra, és ez az önszabályozó piac automatikusan megold majd mindent, megnyitja az utat a prosperitáshoz és a felzárkózáshoz. Az akkor nagyon jelentős tanácsadói szerepet játszó Jeffrey Sachs egy 1991-es írásában arról beszél, hogy a gazdasági, piaci reformok végrehajtása meg fogja indítani a tartós növekedést, az átszerveződést, és a piaci erők szabadon engedése magával hozza a mezőgazdaság és az ipar strukturális szerkezetváltását, a nyugati tőke beáramlását, a felzárkózást. Ez a nézet az 1970-es, de még inkább a '80-as, '90-es évek korszelleme volt, ez volt a világszemlélet, a chicagói közgazdasági iskola, a neoliberális gazdasági irányzatok teljes győzelme, az úgynevezett reagani forradalom Amerikában, a thatcherizmus Angliában, mint az egyedüli járható út a világon. Hadd idézzem Michael Mandelbaum amerikai közgazdászt, egyetemi professzort, a Council of Foreign Relations tagját, aki a híres dahrendorfi mondatot: „ezeknek az országoknak át kell menniük a siralom, a könnyek völgyén ahhoz, hogy majd minden jobb legyen", úgy variálta: ha a kelet-európai népek kitartanak és elviselik azokat a nehézségeket, amelyek a reformot és a stabilizációt kísérik, és létrehozzák azokat az intézményeket, amelyekre szükség van, akkor kisétálnak a siralom, a könnyek völgyének másik végén és – ezt már szó szerint idézem tőle – „eljutnak a nyugati szabadság és prosperitás napsütésébe". Gyönyörű kép: adva van egy siralomvölgy, ezen át kell menni, ám ahhoz, hogy jobb legyen, először rosszabb lesz, míg végül aztán minden jó lesz.
Nem vitás, hogy az átállás, az alkalmazkodás elkerülhetetlen volt, és ez a '90-es évek elején valóban rendkívül súlyos következményekkel járt: az ipari, az agrártermelés, a nemzeti jövedelem 20-30 százalékkal, egyes országokban 50 százalékkal visszaesett. Kornai János és sokan mások mindezt a rendszerváltás fájdalmas mellékhatásaként értékelték. Kornai ezt a visszaesést, a '90-es évek válságát mint transzformációs recessziót jellemezte – a kifejezést átvette a nemzetközi szakirodalom –, elkerülhetetlenségét pedig az eladó piacáról a vevő piacára való átállással, a biztos kelet-európai KGST-kereskedelemről a nyugati piacok merőben más világára történő átállással magyarázta, hozzátéve még, hogy egy ilyen rendkívüli váltás mindenképp a koordináció és a pénzügyi fegyelem átmeneti megromlásához vezet. A könnyek völgyéből való kiút Kornai szerint az, hogy minél gyorsabban kell végrehajtani a reformokat a piacosítás és a privatizálás útján. Jeffrey Sachs 1991-ben lényegében ugyanezt mondta, azaz minden azon múlik, mennyire radikálisak és mennyire következetesek a reformok, aki pedig képtelen a végrehajtásukra, az ott ragadhat a siralomvölgyben. Tehát megvolt az orvosság is: a minél gyorsabb, minél radikálisabb átállás. Ez a felfogás tulajdonképpen arra épül, hogy a mintegy fél évszázadnyi előzmény átmeneti deformáció volt, és a piaci viszonyokra való visszaállás, a normálishoz való visszatérés megoldja a problémákat.
Én mint gazdaságtörténész ezt a felfogást tévesnek látom. Nem arról volt szó ugyanis, hogy annak előtte minden rendben lett volna Közép- és Kelet-Európa országaiban, hanem arról, hogy tulajdonképpen három nagy történelmi korszak során rugaszkodott neki ez a térség, hogy kövesse a nyugati modernizációs modellt. Az első ilyen szakasz a XIX. század utolsó harmada volt, amikor Közép- és Kelet-Európa a laissez faire szabadpiaci világgazdasági, külföldi tőkebefektetéses modellben indult el Európa útján. Tudjuk, félsikerrel, de mondhatjuk úgy is, hogy félkudarccal, hiszen maradtak elmaradott országok a térségben. Az I. világháború után stratégiaváltást hajtott végre minden ország, mégpedig úgy, hogy szakított a laissez faire-rel, a szabadpiaci politikával, és áttért egy regulált, erősen szabályozott – ahogy a gazdaságtörténeti irodalom nevezi – gazdasági nacionalizmus politikájára, erős védővámokkal, az exportorientált fejlesztés helyett importpótló iparosításra, tehát bezárkózó fejlesztési útra. Ez a negyed századot átívelő, meglehetősen kedvezőtlen időszakban végrehajtott politika nem hozott modernizációt, a közép- és kelet-európai országok még a második világháború idejére is agrárországok maradtak, messze elmaradva a kor technikájától. S ezt követte az államszocializmus. Amely – bármilyen furcsán hangzik, én úgy látom – nem volt más, mint a két világháború között alkalmazott gazdasági nacionalista politika végletes formája. Végletes, mert a két világháború közti gazdasági nacionalizmus is elzárkózó és importpótló volt, de a félsikeres-félkudarcos államszocializmus még inkább az.
Tehát itt állunk három nagy történelmi korszak, 130 év története útján, amikor nagy nekirugaszkodások kicsi eredményeket hoztak, és végül a Nyugattól való viszonylagos lemaradás nem csökkent. 1870-ben a kelet-közép-európai országok egy főre jutó átlagos nemzeti jövedelemszintje 44 százaléka volt a nyugat-európainak, 1913-ban, majdnem fél évszázad szabadpiaci nekirugaszkodása után ugyancsak 44 százaléka, 1938-ban úgyszintén 44 százalék, 1973-ban 45 százalék, és 1989-ben 40 százalék. Tehát az elmaradás lényegében változatlan. Ezért nem tartom reálisnak azt a felfogást, hogy a piacgazdasághoz való visszatérés automatikusan megoldhatja a térség fejlődését 100-130-150 vagy még több esztendő óta jellemző gazdasági problémákat. A II. világháború után eltelt időszak eleinte gyors növekedést hozott, gyorsabbat, mint a Nyugaté, de elavult technikai bázison, s ez a hetvenes évektől kezdve a gazdaság hanyatlásához és összeomlásához vezetett az ígéret földje helyett. Így került előtérbe ebben a nemzetközi közegben az a jelszó, hogy vissza Európához, vissza a laissez faire politikához, s ez az integráció hozhatja meg a kibontakozást.
E ponton kell vitába szállnom ezzel a transzformációsválság-koncepcióval. Szerintem ugyanis nem a transzformációból ered ennek a válságnak a lényege, sőt nem is ez volt legfőbb oka. A válság sokkal előbb kezdődött, mint a transzformáció, az átalakulás, a reformok: a hetvenes évek közepén. 1950 és 1975 között a térség egészének átlagos növekedése 3,9 százalékot mutat. Ez akkor a világon a leggyorsabb ütem volt (Japáné például 3,7). 1975 és '89 között a növekedés először lelassult 3,9-ről 1 egész egynéhány tized százalékra, majd a lassulás egyenesen visszaesésre váltott. Továbbá: mindenki azt hitte, hogy ez átmenet, amit át kell vészelni, azután majd minden rendeződik. Hiszen olcsó kölcsönök vannak, olajdollárok a piacon – és Kelet- és Közép-Európa, ugyanúgy mint Latin-Amerika, belesétál egy nagy eladósodási válságba. Visszafizethetetlenné válnak a kölcsönök, Közép- és Kelet-Európa százmilliárdot halmoz fel, Latin-Amerika még többet, Jugoszlávia, Bulgária, Lengyelország fizetésképtelenné válik, de a többiek keménydeviza-bevételeinek is jelentős hányadát kell törlesztésre kifizetni. Súlyos gazdasági-pénzügyi válság bontakozik ki a '70-es évek közepére. A cserearányok hihetetlenül romlanak, vagyis az exportárak és importárak különbsége 25-30 százalékra nő, ennyi ráfizetés támad a külkereskedelemben, és ez elviselhetetlen gazdasági teher (pontosan ugyanez játszódik le egyébként Latin-Amerikában is). A válság a térségen belüli eszközökkel immár nem megoldható.
Itt tehát a transzformációs válság előtt elindul egy gazdasági válság, amely egyre mélyül. A gazdaságtörténet ismer ilyen hosszú, 20-25 éves, Simon Kuznets amerikai közgazdász terminológiájával szólva „nagy válságokat", amelyeket a cikluselméletek különféleképpen magyaráznak, Kondratyevtől kezdve Schumpeterig. Hozzám legközelebb a Schumpeter-féle magyarázat áll, amely úgy szól, hogy ez a három nagy válság, a XIX. század végi, pontosabban az 1873-tól '96-ig terjedő, a két világháború közötti és az 1973-tól a '80-as évekig tartó, tulajdonképpen három nagy – schumpeteri kifejezéssel – strukturális válság volt. Az ő értelmezése Kondratyevhez nyúlik vissza, vagyis hogy időről időre tulajdonképpen a technika teljes megújulása játszódik le. Nem egy-két fontos új találmányról van szó, hanem – ahogy ő fogalmazta – egy nagy technikai csomagváltásról, technikai rezsimváltásról, amelynek eredményeképp az egész addigi termelés- és exportszerkezet elavul, összeomlik. Ez történt még a fejlett nyugat-európai országokban is az 1800-as években. Ez a strukturális válság – ismét Schumpeter szavaival – teremtő pusztítás, mert egyidejűleg felemelkednek az új technikát hordozó új ágazatok, iparok, exportágak, és ezek válnak döntővé. Ez a folyamat természetesen csak egy-két évtized átmeneti megrázkódtatásai után bontakozik ki.
A világgazdaság „szélén" elhelyezkedő országok – Latin-Amerikában csakúgy, mint Közép- és Kelet-Európában – sajátos, periferiális strukturális válságon mentek át. Ennek az a lényege, hogy a pusztítás – mert a világpiac egységes – ugyanúgy a régi technikára alapozott ágak visszaesését, a régi exportcikkek elhelyezhetetlenségét eredményezi; a különbség a Nyugathoz képest „csupán" az, hogy ez a pusztítás teremtés nélkül megy végbe, mert az illető országokban nincs meg az az anyagi erő, amely az új technika bevezetését, kutatását, alkalmazását, ipari létrehozását finanszírozná. Ezért ez a válság hosszabb, évtizedekre elhúzódik, prolongálódik. A történelem azt mutatja – ismét visszautalva a XIX. század végi és a két világháború közötti strukturális válságokra –, hogy a periferiális országok sokszor visszafelé menekülnek ebből a válságból. Nem előre, tehát új technika meghonosítása, új ágazatok kiépítése felé, hanem bezárkózva például a Habsburg-monarchia kényelmes keretébe, ahol a magyar gabonaárakat akkor is 50 százalékkal emelik, amikor a világpiaci gabonaárak 30 százalékkal csökkennek. Ez a visszafelé menekülés megmentette a magyar mezőgazdaságot, és ez természetesen jó volt a parasztoknak meg általában a lakosságnak, csak éppen az ország nem ment előre gazdaságilag, nem alkalmazkodott az új viszonyokhoz. A két világháború között a hátrafelé menekülést a hitleri Németország biztosította az 1934-ben megkötött kétoldalú szerződésekkel, ezeket Magyarországgal kezdte el, majd kreáltak egy deviza nélküli regionális blokkot, terméket termékért adva, magasabb árat biztosítva az eladóknak, mert Hitler háborúra készült, és szüksége volt például a kelet-európai gabonára. Megint megmenekültek tehát a válságtól ezek az országok, de anélkül, hogy a kor viszonyaihoz alkalmazkodtak volna. Ugyanez a visszafelé menekülés volt biztosítva a KGST zárt piacában is.
Itt érkezünk el 1989-hez. Ezt az időpontot követően nem volt lehetőség többé a visszafelé menekülésre, ki kellett menni a nyílt világpiacra, ennek egyetlen útjaként – alkalmazkodva hozzá. Adódhat ebből a következtetés, hogy lám, elkerülhetetlen volt a mindezzel járó nagy-nagy megrázkódtatás. Én azonban úgy érzem, hogy a megrázkódtatás nagyobb, a visszaesés súlyosabb volt, mint amilyennek kellett volna lennie. Milyen hibák történtek itt, amelyek elkerülhetők lettek volna? Meglehet, kései okoskodás, de utólag egyértelmű lett, amit sokan már akkor is mondogattak, hogy talán lassabban kellene menni, nem volna szabad egyszerre rázúdítani a gazdaságra a szabad világpiaci versenyt; hogy a liberalizálást nem egy, hanem több év alatt kellene végrehajtani, mint a lengyeleknél, a cseheknél. Hogy talán nem kellene teljesen leírni az állami szektort, és ócskavasként eladni annyiért, amit adnak érte, hanem meg kellene próbálni modernizálni egy részét, ami menthető. A szlovénok például nem siettek a privatizációval, ott ma is 50 százalék az állami szektor, és tudjuk, ők az egyik legsikeresebb átalakuló ország. Az az 50 százalék állami tulajdon ugyan, de modern és exportál, a világpiacon van. Én úgy érzem, az erősen központosított tervgazdasági rendszerről a teljesen önszabályozó piacra való átmenet túl nagy fejesugrás volt a sötétbe. Ésszerűbb lett volna talán, ha egy szabályozó gazdaságban állam és piac még együtt marad, egy darabig legalábbis. Tudjuk persze, az „átkozott" állam akkor jó, ha nincs jelen a gazdaságban, de piac és állam egy jobb kombinációja talán hasznosabb lett volna.
A válság, a visszaesés, a súlyos munkanélküliség elkerülhetetlen volt. A társadalmi nyomor is. A hivatalos nemzetközi statisztikai nyomorszint-számítások azt mutatják, hogy például Bulgáriában a nyomorszint alatt élők aránya néhány év alatt 14 százalékról 54 százalékra nőtt, a Cseh Köztársaságban 4 százalékról 25 százalékra, Lengyelországban 34-ről 52 százalékra. Tehát igen komoly társadalmi polarizációval járt együtt ez az átalakulás, és ebből valamit talán meg lehetett volna takarítani. Sietve hozzátenném mindehhez egy „lábjegyzetben": a nyomor problémája nem egyszerű társadalmi, humanitárius probléma, hanem szorosan vett gazdasági-növekedési. Közgazdasági közhely ugyanis, hogy szélsőségesen polarizált társadalmakban nem lehet gyors és stabil gazdasági növekedést elérni, a hosszú távú felzárkózás csaknem lehetetlen.
Most visszatérek arra, amit korábban említettem már, nevezetesen, hogy az a válság, amelyben jártunk és amelyből éppen kifelé tartunk, tulajdonképpen strukturális és átalakulási válság volt egyszerre. Ezért a piaci intézmények kiépítése csak eszköz, de még nem abszolút megoldás a gazdasági problémákra. A tartós növekedésért, a felzárkózásért igazodni kell az új világ gazdasági és technikai követelményeihez. A növekedés természetesen megindult, a visszaesés az első évek után Lengyelországban 1992 nyarán, a többi országban 1993–94-ben megállt, és elindult egy lassan felfelé tartó folyamat. Ma azt mondhatjuk a 2000-es adatokat figyelembe véve, hogy a térségből hat ország (Csehország, Horvátország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia) lényegében elérte az 1989-es szintet bruttó nemzeti termékben és az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem tekintetében. Ugyanakkor azonban a térség más országai még messze vannak ettől: a Balkán országai, például Bulgária az 1989-es szintnek csak a kétharmadán áll, Oroszország a felén, Ukrajna pedig az egyharmadán. A növekedés szempontjából a '90-es évek elvesztek Közép- és Kelet-Európa országai számára, Oroszország és a Balkán számára még talán ez az évtized is elvész. Közép- és Kelet-Európa egy főre jutó nemzeti jövedelme a Nyugathoz képest a 40 százalék körüli arányról 30 körülire esett vissza. E jelenség okát sokan a reformok radikalizálásának hiányában látják. Ebben van igazság, ám a fő probléma az, hogy nem tudott megindulni az új gazdasági követelményekhez, technikához való alkalmazkodás, és ez vezet a prosperitás hiányához.
Amelyik ország nem képes alkalmazkodni, ott egy rossz államszocializmus helyett rossz kapitalizmus alakul ki, ugyanolyan rossz hatékonysággal, ugyanolyan elmaradottsággal, s feltehetően még élesebb társadalmi problémákkal. Az átalakulás nem zárul le azzal – és ez a mondandóm lényege –, hogy a piaci viszonyokat, intézményeket, jogrendet kiépítjük, hanem azon múlik, mennyire tudunk alkalmazkodni a világgazdaság technikai és ágazati követelményeihez, és mennyire tudunk ennek alapján gyors és tartós növekedést elérni.
Sok számítás született arra vonatkozóan, hogy milyen kilátások vannak, illetve egyáltalán: hogyan lehet biztosítani a felzárkózást ezekben az országokban. Nos, a számítások azt mondják: ha sikerül a térség országainak 4,5–6 százalék közötti növekedést tartósítani – ez persze igen magas szám –, méghozzá folyamatosan és évtizedeken keresztül, akkor körülbelül 30 év alatt érhetik el az Európai Unió gyengébben fejlett, mediterrán országainak szintjét. A prognózis egyszerűen arra épül, hogy ez a 4,5–6 százalék majdnem másfél- vagy kétszerese a nyugat-európai, 3 százalék körüli gazdasági növekedésnek. Ez hozzávetőlegesen annyit jelent, hogy a Cseh Köztársaság 15 éven belül elérheti az említett szintet, Magyarország, Lengyelország 20-25 éven belül, Albánia 75 éven belül – de akkor, ismétlem, 75 éven keresztül kell évi 6 százalékos növekedést produkálni!
A szerkezeti átalakulás természetesen megindult, ezt az ember a mindennapokban látja. A szolgáltató ágazatok erőteljes átalakítása a térség minden országát jellemzi. A „fordított gúla" helyett normális vállalatszerkezet van kialakulóban, és nem egy területen – így például a hírközlésben – komoly technikai áttöréseknek lehetünk tanúi. Oroszországra sajnos mindez nem jellemző. Tudnunk kell természetesen, hogy a világgazdaság perifériáján elhelyezkedő országok sohasem voltak technikailag vezető országok, az újdonságokat nem ők vezették be, csupán átvették őket. De minden azon múlik, hogy ez az átvétel hogyan sikerül. Az államszocializmus gazdasági csődjének legfőbb oka tulajdonképp az volt, hogy nem volt alkalmas, nem volt képes a technika korszerű megújítására, de átvenni sem tudta a Nyugattól. Köztudott, hogy 1947-től, de még inkább 1949-től a Nyugat leállította a technika exportját a szovjet blokk országaiba, hogy ne erősítse azok katonai potenciálját. Ez a bizonyos COCOM-lista minden modern technikai eszközt és a 70-es években minden komputertechnikai eszközt tartalmazott, lehetetlen volt ezekhez hozzájutni. 1989-et követően aztán megindult a külföldi tőke és – különösen a multinacionális vállalatok révén – a korszerű technika beáramlása is.
Most világszerte folyik a vita a globalizációról. Jó vagy rossz-e az, hogy 400 multinacionális vállalat uralja a világgazdaság jelentős részét, és nem csupán a perifériákon? Az angol ipari termelés 30 százalékát, a holland ipari termelés 30 százalékát ezek állítják elő, az ír gazdaságénak meg egyenesen a 70 százalékát. Függőséget jelent ez vajon? Én úgy gondolom, a globalizációt, a multinacionális vállalatok tevékenységét nem lehet általában jónak vagy rossznak mondani. Ránki Györggyel 1982-ben publikáltunk egy könyvet a XIX. századi európai perifériák gazdasági problémáiról, s a tőkekivitel és a külföldi tőke szerepe kapcsán arra a következtetésre jutottunk, hogy az önmagában se nem jó, se nem rossz. Van ahol jó, és van ahol rossz, attól függően, hogy az illető ország milyen belső feltételekkel rendelkezik, miként tud a dologból profitálni. Van-e például olyan képzett értelmiségi, szakmunkás rétege, oktatási rendszere, infrastruktúrája – vagy legalábbis ezeknek az alapjai –, amely lehetővé teszi, hogy gazdagodjon ebből. Oroszországot tönkretette a külföldi tőke beáramlása, Bulgária és Szerbia már a századfordulóra fizetésképtelenné vált, de volt ország, amelyik profitált ebből, és elindult felfelé, mert alkalmazkodott.
A liberális közgazdaságtan, nevezetesen Ricardo azt vallja, hogy a szabadkereskedelemből mindenki nyer, a komparatív előnyök állnak itt elő: mindenki azt adja el, amit a legjobban termel, azt veszi, amit a legdrágábban tudna csak előállítani, mindenkinek jó, mindenki gazdagodik tehát. Az imperalizmus teóriájáról Kobzontól Rosa Luxemburgon, Buharinon át Leninig az volt az ítélet, hogy ez egyértelmű kizsákmányolás, és Marx látta jól: az egyik oldalon gazdagság, a másik oldalon nyomor van, és ez egy zárt rendszer. Én azt hiszem, nem önmagában rossz vagy jó a multinacionális gazdaság. A jelentős külföldi tőkebeáramlás előnnyé válhat azokban az országokban, ahol ki tudják használni.
Milyen méretű ez a tőkebeáramlás? Az elmúlt 10 évben Közép- és Kelet-Európa egészét tekintve, Oroszországot is figyelembe véve, mintegy 100 milliárd dollár áramlott be: Közép- és Kelet-Európa országaiba 72 milliárd, az utódállamokba 23-24 milliárd. Magyarország áll kiemelkedően a legjobb helyen, mintegy 1900 dollárnyi egy főre jutó tőkeállománnyal, a másik végleten Oroszország található, alig több mint 80 dollárral. Az egész beáramlás kicsi, mindössze körülbelül 5 százaléka a világ külföldi tőkekihelyezésének. Ennél sokkal nagyobb összegek mentek Latin-Amerikába, Ázsiába. A mai modern világban, a globalizált világgazdaságban naponta 1,3 trillió dollárnyi tőkemozgás van. De a Közép-Kelet-Európába szivárgó picurka összeg mégis nagyon jelentős. A külföldi tőkeállománynak a bruttó hazai termékhez viszonyított aránya ugyanis – és ez nagyon fontos mutató a külföldi tőke szerepét illetően – világátlagban 15 százalék. Magyarország esetében ez az arány majdnem 40 százalékos, Magyarország tehát a legmagasabb kategóriába tartozik. A csehek a világátlagon állnak, a Balkán országai pedig jóval alatta, 5-6 százalékon.
Látható hát, hogy a tőkebeáramlás nagy különbségeket mutat a térség országaiban. S az is világos, hogy nem minden esetben válik javára a gazdasági fejlődésnek, hiszen sokszor olyan vállalatok jelennek meg, amelyek nem a belső technikai modernizáció kedvéért jönnek, csak a piacot akarják monopolizálni saját termékük számára. De a multinacionális vállalatoknak köszönhetően játszódott le a magyar távközlés olyan mértékű modernizálása, amelynek eredményeként a tíz évvel ezelőtt 56 ország között a 45. helyen álló Magyarország mára az első harmadba érkezett fel. A modern internetrendszereket illetően néhány ország itt a térség közepén elérte a közepes nyugat-európai szintet, ez is a nyugati tőkebeáramlás eredménye. Az ipar és az export korszerűsítésében – már ahol ez egyáltalán bekövetkezett – a multinacionális vállalatok játszottak szerepet. Az ipari befektetések 80 százalékos magyarországi aránya egyébként egyedülálló. Ennek nyomán szökött fel egy évtized alatt 13-ról 35 százalékosra a high-tech ágazatok részvétele az iparban.
A nemzetközi társaságok a 90-es évek közepén a cseh ipar 12 százalékát tartották tulajdonukban, de az ipari befektetésekben 25 százalékkal részesedtek. Lengyelországban és Szlovákiában ugyancsak 12 százalékban voltak tulajdonosok, míg befektetői részvételük elérte a 30, illetve a 36 százalékot. Sokatmondó példa: 1995-től a General Electric európai termelésének 90 százaléka Magyarországon koncentrálódott, miközben különböző újonnan szerzett nyugati érdekeltségek bezártak. Az autógyártók ugyancsak a régió legnagyobb beruházói közé tartoznak. Így például a Volkswagen Csehországban és Oroszországban, ahol öt éven belül átveszi az AvtoVAZ (Lada) társaság piacvezető szerepét.
A nemzetközileg versenyképes ipari szektorok létesítése révén a multinacionális társaságok fontos szerephez jutottak a régió nem egy országában. Nyugat-európai jelenlétüket jól reprezentálja az a tény, hogy az amerikai export egyharmada, az importnak pedig kétharmada volt cégen belüli tranzakció a 90-es évek végén. Az angol, francia és német ipari termelés egyharmadát produkálták nemzetközi társaságok, és ezekben az országokban a kutatási és fejlesztési kiadások 25–40 százalékát viselték. Az Írországgal egy szinten lévő Magyarország messze jobban „globalizált". Ebben a két országban külföldi vállalatok produkálják az ipari termelés kétharmadát, és a kutatási-fejlesztési költségeknek nagyjából 70 százalékát viselik.
1989 és 1999 között a magyar export 238 százalékkal nőtt. Lengyelországé 243, a Cseh Köztársaságé 223, Szlovákiáé 330 százalékkal. 1989 előtt a közép- és kelet-európai országok külkereskedelmének mintegy 40–75 százaléka a szovjet blokkon belül bonyolódott le, a szovjet összeomlás drasztikusan leszűkítette a keleti piacokat. 1995-re az Európai Unió lett a közép-európai országok fő partnere: Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia exporttermékeinek 63, 51, 46, illetve 38 százalékát értékesítette az Európai Unióban.
Oroszország és a legtöbb balkáni ország csekély haladást mutatott fel az átstrukturálódásban. A külföldi befektetés ebben a térségben minimális volt, és jobbára az olaj-, gáz- és nyersanyagkitermelésre irányult. Romániában, Szerbiában és sok más országban a multik jelen vannak, de nincs jelentős továbbgyűrűzés, hasonlóan a XX. század eleji helyzethez. Ez a térség képtelen volt igazodni a XX. század végének technológiai forradalmához, és visszaesett egy folyamatos külpiaci strukturális válságba.
Azokban a közép-európai országokban, amelyekben hatékony közvetlen beruházás segítette a technológiai-strukturális rendbetételt és a hazai intézményes, törvényes, társadalmi miliőt, s megfelelő készség volt rá, hogy létrehozzanak egy általános továbbgyűrűzési effektust, a gazdasági átalakulás kikövezte az utat a tartós fejlődéshez és ahhoz, hogy utolérjék a Nyugatot. Ezek az országok a NATO tagjai és az Európai Unió tagjelöltjei lettek. Ezek a döntő intézményes változások lehetővé tehetik az előrehaladást a Nyugattal való egyenrangú partnerség felé, netán a bejutás útját jelentik a perifériáról Európa szívébe. Ám ennek a tág régiónak a kétharmada, akárhogy is, még igencsak az első lépéseket tette meg ebbe az irányba, s egyelőre képtelen eleget tenni a kommunikációs forradalom és a XXI. század új korszakába vezető átalakulás kívánalmainak. Ők láthatóan kívül maradnak az integrálódó kontinensen, egy új „nyomorfüggöny" mögött, mint mélységesen csalódott, kiábrándult, robbanásveszélyes perifériája Európának.
(A szerző állami díjas gazdaságtörténész, a University of California professzora, a UCLA Európai és Orosz Tanulmányok Központjának igazgatója, a Nemzetközi Történelmi Társaság elnöke. A fenti szöveg, amelynek rövidített és szerkesztett változatát közöljük, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának felkérésére Genfben tartott előadás alapján hangzott el a budapesti Európa Intézetben 2001. március 28-án.)
