Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Új helyen – a Nemzeti Múzeumban – látható április 22-éig a Magyar Sajtófotó Kiállítás. A World Press idei anyagából egy másik mustra ősszel kerül az érdeklődők szeme elé, ugyanitt.
Óriási tömeg – múzeumi viszonylatban persze –, főleg fiatalok torlódnak nap mint nap a felkasírozott fényképek előtt, tavalyi évünk szebb-borúsabb pillanataira rácsodálkozva. Téma volt bőven: tiszai ciánszennyezés – vérben úszó, kapitális haldögökkel viaskodó elkeseredett emberek; olimpia, grimaszba torzult arcú győztesekkel és vesztesekkel; politikus dicsfényben sütkérezése; elnökcsere. Ez utóbbi képpel, amely a távozó Göncz Árpád és a beiktatott Mádl Ferenc „őrségváltását” kapta el, a soha vissza nem térő alkalom adta egyediségével nyerte Gárdi Balázs, a Népszabadság fotósa a legelőkelőbb díjat. Néhány első és második helyezést is begyűjtött még más kategóriákban, csakúgy, mint a tavalyi győztes, ifj. Sopronyi Gyula, szintén a Népszabadság fotósa. Hatalmas anyagból válogathattak a zsűri tagjai Korniss Péterrel az élen, s – szokvány szöveg, de itt igaz – nem lehetett könnyű dolguk. A magas szakmai színvonal alapkövetelmény volt, akár fekete-fehér, akár színes felvételekről lett légyen szó. A különlegesség, a tárgy kiváltotta sokk, az elérzékenyülés és más hasonló tényezők erőssége jelenthetett talán fogódzót ahhoz, hogy a legkiválóbbakat lehessen kiemelni, a témák bősége pedig hallatlanul széles merítést kínált: utcán heverő, túladagolt drogos, hídpárkányról mentett fiatal öngyilkosjelölt, kilakoltatások mindenfelé az országban, beteg gyerekek tornája a Pető Intézetben, az ország egyetlen életben lévő légzésbénultjának egy napja, orosz börtönvilág, magyar gázkitörés és így tovább. De láthatók gyönyörűen komponált természetképek Ausztráliából, az Adria habjairól, avagy sokgyerekes miniszterelnökünk privát perceiről.
Humor is átleng a termeken: a metró nyomvonalának szemléjén fővárosi képviselők egy szál strandpapucsban, vagány öreglány repülőszárnyra erősített széken köröz a város fölött, mázsás nőimitátorok esetlenkednek életveszélyes tűsarkokon. Ilyenkor vetődik fel a kérdés: minden fotóalany, minden helyzetben, mindig beleegyezését adta vajon a róla készített képhez? A hajléktalanok „festői" nyomora, a kilakoltatottak süppedt tehetetlensége, a lóról lezuhant öttusázónő embertelen csalódottsága, az öregek kiszolgáltatottsága, a halálugrásra készülő fiú szűkölő félelme mind, mind ránk tartozik? A primitív népek úgy tartják, a fényképpel a lelküket is ellopja a fehér ember. Nincs ebben egy szemernyi jogos félelem?
A tárlat utolsó része tisztelgés a tavaly elhunyt fotográfus, Bojár Sándor előtt. Történelem zajlik a szürkülő kockákon: a háborúra készülődő dölyfösek kardcsattogtatása, parádézása összevetve pár évvel későbbi fotóikkal, ahol kivégzésükre várnak a rommá lőtt Budapest egyik börtönudvarán. A harmincas évek mezítlábas kisbírója és futballistái a mai nincstelenségről tudósító riportok után már nem is olyan anakronisztikusak. Bojár ma is találna fiatalkora szociofotóira rímelő témát. Sajnos.
Szász Judit
