Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Amelyik ország nem képes alkalmazkodni, ott egy rossz államszocializmus helyett rossz kapitalizmus alakul ki, ugyanolyan rossz hatékonysággal, ugyanolyan elmaradottsággal, s feltehetően még élesebb társadalmi problémákkal. Az átalakulás nem zárul le azzal – és ez a mondandóm lényege –, hogy a piaci viszonyokat, intézményeket, jogrendet kiépítjük, hanem azon múlik, mennyire tudunk alkalmazkodni a világgazdaság technikai és ágazati követelményeihez, és mennyire tudunk ennek alapján gyors és tartós növekedést elérni.
Sok számítás született arra vonatkozóan, hogy milyen kilátások vannak, illetve egyáltalán: hogyan lehet biztosítani a felzárkózást ezekben az országokban. Nos, a számítások azt mondják: ha sikerül a térség országainak 4,5–6 százalék közötti növekedést tartósítani – ez persze igen magas szám –, méghozzá folyamatosan és évtizedeken keresztül, akkor körülbelül 30 év alatt érhetik el az Európai Unió gyengébben fejlett, mediterrán országainak szintjét. A prognózis egyszerűen arra épül, hogy ez a 4,5–6 százalék majdnem másfél- vagy kétszerese a nyugat-európai, 3 százalék körüli gazdasági növekedésnek. Ez hozzávetőlegesen annyit jelent, hogy a Cseh Köztársaság 15 éven belül elérheti az említett szintet, Magyarország, Lengyelország 20-25 éven belül, Albánia 75 éven belül – de akkor, ismétlem, 75 éven keresztül kell évi 6 százalékos növekedést produkálni!
A szerkezeti átalakulás természetesen megindult, ezt az ember a mindennapokban látja. A szolgáltató ágazatok erőteljes átalakítása a térség minden országát jellemzi. A „fordított gúla" helyett normális vállalatszerkezet van kialakulóban, és nem egy területen – így például a hírközlésben – komoly technikai áttöréseknek lehetünk tanúi. Oroszországra sajnos mindez nem jellemző. Tudnunk kell természetesen, hogy a világgazdaság perifériáján elhelyezkedő országok sohasem voltak technikailag vezető országok, az újdonságokat nem ők vezették be, csupán átvették őket. De minden azon múlik, hogy ez az átvétel hogyan sikerül. Az államszocializmus gazdasági csődjének legfőbb oka tulajdonképp az volt, hogy nem volt alkalmas, nem volt képes a technika korszerű megújítására, de átvenni sem tudta a Nyugattól. Köztudott, hogy 1947-től, de még inkább 1949-től a Nyugat leállította a technika exportját a szovjet blokk országaiba, hogy ne erősítse azok katonai potenciálját. Ez a bizonyos COCOM-lista minden modern technikai eszközt és a 70-es években minden komputertechnikai eszközt tartalmazott, lehetetlen volt ezekhez hozzájutni. 1989-et követően aztán megindult a külföldi tőke és – különösen a multinacionális vállalatok révén – a korszerű technika beáramlása is.
Most világszerte folyik a vita a globalizációról. Jó vagy rossz-e az, hogy 400 multinacionális vállalat uralja a világgazdaság jelentős részét, és nem csupán a perifériákon? Az angol ipari termelés 30 százalékát, a holland ipari termelés 30 százalékát ezek állítják elő, az ír gazdaságénak meg egyenesen a 70 százalékát. Függőséget jelent ez vajon? Én úgy gondolom, a globalizációt, a multinacionális vállalatok tevékenységét nem lehet általában jónak vagy rossznak mondani. Ránki Györggyel 1982-ben publikáltunk egy könyvet a XIX. századi európai perifériák gazdasági problémáiról, s a tőkekivitel és a külföldi tőke szerepe kapcsán arra a következtetésre jutottunk, hogy az önmagában se nem jó, se nem rossz. Van ahol jó, és van ahol rossz, attól függően, hogy az illető ország milyen belső feltételekkel rendelkezik, miként tud a dologból profitálni. Van-e például olyan képzett értelmiségi, szakmunkás rétege, oktatási rendszere, infrastruktúrája – vagy legalábbis ezeknek az alapjai –, amely lehetővé teszi, hogy gazdagodjon ebből. Oroszországot tönkretette a külföldi tőke beáramlása, Bulgária és Szerbia már a századfordulóra fizetésképtelenné vált, de volt ország, amelyik profitált ebből, és elindult felfelé, mert alkalmazkodott.
A liberális közgazdaságtan, nevezetesen Ricardo azt vallja, hogy a szabadkereskedelemből mindenki nyer, a komparatív előnyök állnak itt elő: mindenki azt adja el, amit a legjobban termel, azt veszi, amit a legdrágábban tudna csak előállítani, mindenkinek jó, mindenki gazdagodik tehát. Az imperalizmus teóriájáról Kobzontól Rosa Luxemburgon, Buharinon át Leninig az volt az ítélet, hogy ez egyértelmű kizsákmányolás, és Marx látta jól: az egyik oldalon gazdagság, a másik oldalon nyomor van, és ez egy zárt rendszer. Én azt hiszem, nem önmagában rossz vagy jó a multinacionális gazdaság. A jelentős külföldi tőkebeáramlás előnnyé válhat azokban az országokban, ahol ki tudják használni.
Milyen méretű ez a tőkebeáramlás? Az elmúlt 10 évben Közép- és Kelet-Európa egészét tekintve, Oroszországot is figyelembe véve, mintegy 100 milliárd dollár áramlott be: Közép- és Kelet-Európa országaiba 72 milliárd, az utódállamokba 23-24 milliárd. Magyarország áll kiemelkedően a legjobb helyen, mintegy 1900 dollárnyi egy főre jutó tőkeállománnyal, a másik végleten Oroszország található, alig több mint 80 dollárral. Az egész beáramlás kicsi, mindössze körülbelül 5 százaléka a világ külföldi tőkekihelyezésének. Ennél sokkal nagyobb összegek mentek Latin-Amerikába, Ázsiába. A mai modern világban, a globalizált világgazdaságban naponta 1,3 trillió dollárnyi tőkemozgás van. De a Közép-Kelet-Európába szivárgó picurka összeg mégis nagyon jelentős. A külföldi tőkeállománynak a bruttó hazai termékhez viszonyított aránya ugyanis – és ez nagyon fontos mutató a külföldi tőke szerepét illetően – világátlagban 15 százalék. Magyarország esetében ez az arány majdnem 40 százalékos, Magyarország tehát a legmagasabb kategóriába tartozik. A csehek a világátlagon állnak, a Balkán országai pedig jóval alatta, 5-6 százalékon.
Látható hát, hogy a tőkebeáramlás nagy különbségeket mutat a térség országaiban. S az is világos, hogy nem minden esetben válik javára a gazdasági fejlődésnek, hiszen sokszor olyan vállalatok jelennek meg, amelyek nem a belső technikai modernizáció kedvéért jönnek, csak a piacot akarják monopolizálni saját termékük számára. De a multinacionális vállalatoknak köszönhetően játszódott le a magyar távközlés olyan mértékű modernizálása, amelynek eredményeként a tíz évvel ezelőtt 56 ország között a 45. helyen álló Magyarország mára az első harmadba érkezett fel. A modern internetrendszereket illetően néhány ország itt a térség közepén elérte a közepes nyugat-európai szintet, ez is a nyugati tőkebeáramlás eredménye. Az ipar és az export korszerűsítésében – már ahol ez egyáltalán bekövetkezett – a multinacionális vállalatok játszottak szerepet. Az ipari befektetések 80 százalékos magyarországi aránya egyébként egyedülálló. Ennek nyomán szökött fel egy évtized alatt 13-ról 35 százalékosra a high-tech ágazatok részvétele az iparban.
A nemzetközi társaságok a 90-es évek közepén a cseh ipar 12 százalékát tartották tulajdonukban, de az ipari befektetésekben 25 százalékkal részesedtek. Lengyelországban és Szlovákiában ugyancsak 12 százalékban voltak tulajdonosok, míg befektetői részvételük elérte a 30, illetve a 36 százalékot. Sokatmondó példa: 1995-től a General Electric európai termelésének 90 százaléka Magyarországon koncentrálódott, miközben különböző újonnan szerzett nyugati érdekeltségek bezártak. Az autógyártók ugyancsak a régió legnagyobb beruházói közé tartoznak. Így például a Volkswagen Csehországban és Oroszországban, ahol öt éven belül átveszi az AvtoVAZ (Lada) társaság piacvezető szerepét.
A nemzetközileg versenyképes ipari szektorok létesítése révén a multinacionális társaságok fontos szerephez jutottak a régió nem egy országában. Nyugat-európai jelenlétüket jól reprezentálja az a tény, hogy az amerikai export egyharmada, az importnak pedig kétharmada volt cégen belüli tranzakció a 90-es évek végén. Az angol, francia és német ipari termelés egyharmadát produkálták nemzetközi társaságok, és ezekben az országokban a kutatási és fejlesztési kiadások 25–40 százalékát viselték. Az Írországgal egy szinten lévő Magyarország messze jobban „globalizált". Ebben a két országban külföldi vállalatok produkálják az ipari termelés kétharmadát, és a kutatási-fejlesztési költségeknek nagyjából 70 százalékát viselik.
1989 és 1999 között a magyar export 238 százalékkal nőtt. Lengyelországé 243, a Cseh Köztársaságé 223, Szlovákiáé 330 százalékkal. 1989 előtt a közép- és kelet-európai országok külkereskedelmének mintegy 40–75 százaléka a szovjet blokkon belül bonyolódott le, a szovjet összeomlás drasztikusan leszűkítette a keleti piacokat. 1995-re az Európai Unió lett a közép-európai országok fő partnere: Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia exporttermékeinek 63, 51, 46, illetve 38 százalékát értékesítette az Európai Unióban.
Oroszország és a legtöbb balkáni ország csekély haladást mutatott fel az átstrukturálódásban. A külföldi befektetés ebben a térségben minimális volt, és jobbára az olaj-, gáz- és nyersanyagkitermelésre irányult. Romániában, Szerbiában és sok más országban a multik jelen vannak, de nincs jelentős továbbgyűrűzés, hasonlóan a XX. század eleji helyzethez. Ez a térség képtelen volt igazodni a XX. század végének technológiai forradalmához, és visszaesett egy folyamatos külpiaci strukturális válságba.
Azokban a közép-európai országokban, amelyekben hatékony közvetlen beruházás segítette a technológiai-strukturális rendbetételt és a hazai intézményes, törvényes, társadalmi miliőt, s megfelelő készség volt rá, hogy létrehozzanak egy általános továbbgyűrűzési effektust, a gazdasági átalakulás kikövezte az utat a tartós fejlődéshez és ahhoz, hogy utolérjék a Nyugatot. Ezek az országok a NATO tagjai és az Európai Unió tagjelöltjei lettek. Ezek a döntő intézményes változások lehetővé tehetik az előrehaladást a Nyugattal való egyenrangú partnerség felé, netán a bejutás útját jelentik a perifériáról Európa szívébe. Ám ennek a tág régiónak a kétharmada, akárhogy is, még igencsak az első lépéseket tette meg ebbe az irányba, s egyelőre képtelen eleget tenni a kommunikációs forradalom és a XXI. század új korszakába vezető átalakulás kívánalmainak. Ők láthatóan kívül maradnak az integrálódó kontinensen, egy új „nyomorfüggöny" mögött, mint mélységesen csalódott, kiábrándult, robbanásveszélyes perifériája Európának.
(A szerző állami díjas gazdaságtörténész, a University of California professzora, a UCLA Európai és Orosz Tanulmányok Központjának igazgatója, a Nemzetközi Történelmi Társaság elnöke. A fenti szöveg, amelynek rövidített és szerkesztett változatát közöljük, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának felkérésére Genfben tartott előadás alapján hangzott el a budapesti Európa Intézetben 2001. március 28-án.)
