Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az Egyesült Államok szenvedélyesen magáévá tette a rugalmasságot és a versenyt. Ennek következménye lett a szárnyaló foglalkoztatottság, a részvénytőzsde évtizedes fellendülése, az innováció felgyorsulása és a termelékenység fokozódása. Egyes megfigyelők a mostani amerikai gazdasági lassulás miatt megkérdőjelezik ezeket az eredményeket, de súlyosan tévednek, amikor sietnek csődtömegnek nyilvánítani az amerikai modellt.
Vessünk egy pillantást az európai modellre: ragaszkodás a status quóhoz, a problémák megkerülése, munkástanácsok, egyetértési jogi szakszervezetek és munkanélküliek jól fizetett tömegei. Okos baloldali kormányok cseverésznek a kényelemszerető közvéleménnyel, amelynek esze ágában sincs forradalmat követelni. Európa gyengesége a kínálati oldalon nem a teljesítmény hiányából származik, hanem politikai döntés következménye. Európa gazdag és elégedett, s nem is akar változni.
Nézzük például a német munkaerőpiac fantasztikus példáját. A Franciaországban néhány éve bevezetett 35 órás munkahét nagy politikai siker volt, s a részmunkaidős gyakorlat úttörői, a hollandok is politikai méltatásban részesültek. Ezért a német szociáldemokrata politikusokban felvetődött a kérdés: miért ne próbáljanak meg valami hasonlót Németországban?
A berlini DIW gazdaságkutató intézet felmérést készített: megkérdezték a német alkalmazottakat, mi a véleményük a munkaidőről. A jelentés szerint a 31 millió megkérdezettből 30 százalék szeretne rövidebb munkaidőt, de 26 százalékuk szívesen dolgozna többet. Jelentős különbségek nyilvánultak meg a férfiak és nők, a kelet- és a nyugatnémetek, a teljes és a részmunkaidősök között. Ennek ellenére a tény az, hogy sok részmunkaidős szívesen dolgozna többet, és sok teljes munkaidős akarna rövidebb munkaidőt. De hát akkor miért ne hozzunk létre egy olyan jogi hidat, ami lehetővé teszi ezt? - kérdezték.
És ezt sütötték ki a német törvényhozók: azok az alkalmazottak, akik hat hónapnál régebben dolgoznak egy cégnél, kérhetik munkaidejük csökkentését. (Ne felejtsük el, hogy az alkalmazott elbocsátása rendkívül drága és számos lehetőséget ad a munkaadó beperelésére.) Az, aki részmunkaidős alkalmazottja egy cégnek, de teljes munkaidős munkát akar, amint a cégnél erre lehetőség nyílik, betöltheti azt az állást.
Gazdasági szempontból ez őrültség. Ahelyett, hogy arra koncentrálnának, hogyan tehetnék vállalataikat nemzetközi szinten versenyképesebbé, ezzel munkahelyeket, növekedést és jólétet teremtve, ez az úgynevezett reform még több bonyodalmat intézményesít, s még egy lépéssel távolabbra viszi a gazdaságot attól, amilyennnek lennie kellene.
Az Egyesült Államokban a szakszervezeteknek általában nincs súlyuk, a norma inkább a cég és az alkalmazottai közti decentralizált megállapodás. Mindenki, aki dolgozni akar, dolgozhat. A munkaadó akaratának megfelelően veheti fel, vagy dobhatja ki a munkavállalókat, és az alkalmazotti létszám jelentős csökkentése sem jár jelentős költségekkel (amint most láthatjuk a német tulajdonban levő Chryslernél). A vállalatvezetés szabadságát lényegében csak a dolgozók moráljának figyelembevétele, illetve annak a termelékenységre, a nyereségre és a részvények értékére gyakorolt hatása korlátozza. Az európai összkép egészen más - mintha az üzlet lenne a legkevésbé fontos, ha az alkalmazottakkal kapcsolatos kérdésekről van szó.
Az olyan gazdag országok, mint Németország, jó ideig megengedhetik maguknak, hogy egyre több közvetlen adóval terheljék meg a gazdaságot, és egyre több akadályt emeljenek hatékony működése elé. De még Németország sem engedheti meg magának, hogy fokozza a munka szorítását az állítólag kapitalista gazdaságon, mert a munkások élése és visszaélése a politikai rendszerrel egyszer felfalja a gazdaság lényegét.
És akkor mi következik? Az Eldorádó gyermekmese B változata, egy ország, ahol senki sem dolgozik, és amit csak megkíván az ember, mannaként hullik alá az égből? Tündérmese - de sok európai mintha még mindig azt hinné, hogy a gazdaság tündérmese, amelyben megvalósíthatja álmait. De a jövőben, öregedő Európa, ki fogja fizetni a munkanélkülieket, amikor olyan sokan lesznek nyugdíjban? Ki fogja finanszírozni a munkások paradicsomát?
Japánnak rá kellett ébrednie, hogy két évtized borzalmasan rossz gazdaságpolitikái csődbe vitték a kormányt és az ország pénzügyeit. Németország most keményen dolgozik azon, hogy a munkaerőpiac szabályozása útján ugyanilyen rombolást érjen el. S mi több, Németország nincs egyedül - Franciaország nem sokban különbözik tőle, és Olaszország még rosszabb. Az európai kormányok elpazarolták az elmúlt évtized fellendülése nyújtotta lehetőséget, amikor még komoly reformokat hajthattak volna végre viszonylag fájdalommentesen. Most vagy fájdalmas reformokkal, vagy lassú hanyatlással kell szembenézzenek, mert a valós gazdaságban a happy endhez csak a helyes politikával lehet eljutni.
(A szerző a MIT professzora, a Világbank és az IMF volt gazdasági főtanácsadója)
Copyright: Project Syndicate
