Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Természetesen a pénzügyek és a demokrácia nem ikrek, de van köztük hasonlóság. A megbízható, jól funkcionáló intézmények ellenőrző és kiegyensúlyozó tevékenysége hiányában a politikai liberalizáció globális szelei felborítják a régi autoriter rezsimeket, ugyanúgy, ahogy a gazdasági globalizáció rendet vág a gyenge pénzintézetek között. Éppen ezért fontos tanulságok vonhatók le az 1997–98-as ázsiai gazdasági válságból a mostani politikai zűrzavart illetően.
Az ázsiai gazdasági válságban az volt az ironikus, hogy azokat a „csodagazdaságokat” sújtotta, amelyek ésszerű makrogazdasági politikát folytattak és mélyrehatóan liberalizálták pénzügyi szférájukat. Mi romlott el? Egyes elemzők szerint a liberalizáció „nem megfelelő”, vagy „rendszertelen” volt. E panaszhoz hasonlít most azon bírálók véleménye, akik szerint az olyan országok, mint Indonézia és a Fülöp-szigetek túl nagyok és fegyelmezetlenek a demokrácia meghonosításához.
A kilencvenes években a baj abból keletkezett, hogy a pénzpiacok globalizálódása következtében váratlanul összetalálkoztak a sérülékeny hazai pénzrendszerek a tőke heves nemzetközi áramlásával. A gyors globalizáció azonban csak részben volt a technológiai fejlődés következménye. Legalább ennyire meghatározó jelentőségű volt az a - mint az események megmutatták, túlságosan leegyszerűsítő - nézet, hogy a tőke ellenőrzése leváltható a tőke szabad áramlásával. Azonban ahhoz, hogy egy ország hasznot húzhasson a tőke szabad nemzetközi áramlásából, többek között olyan erős pénzügyi intézményekkel kell rendelkeznie, amelyek képesek megelőzni a pánikszerű tőkemozgásokat és ellenállni az esetleges ilyen tőkeáramlások okozta sokknak.
Az ázsiai válság gyökere az volt, hogy leegyszerűsítően egyenlőségjelet tettek a pénzügyi liberalizáció és a pénzügyi dereguláció közé. Thaiföld például létrehozta a Bangkoki Nemzetközi Bankszolgáltatást (BIBF), remélve, hogy a régió pénzügyi központja lesz, annak ellenére, hogy a helyi pénzintézetek nem voltak felkészülve jelentős tőkebeáramlás kezelésére. Emellett az intézmények nem olyanok, mint a törvények a papíron. Thaifölddel összehasonlítva Indonézia elegendő és megfelelő szabállyal és előírással rendelkezett, de hiányoztak a hatékony jogi és könyvelési rendszerek, így a szabályokat és előírásokat nem lehetett megfelelően végrehajtatni.
Korea esete is tanulságos. Korea 1997-re „liberalizálta” pénzpiacait, megszüntetve a kormányhiteleket és a kereskedelmi bankok központi irányítását. A pénzügyi szektor reformja azonban lehetővé tette, hogy a csebolok, a koreai gazdaságot uraló hatalmas konglomerátumok növeljék ellenőrzésüket a nem banki pénzintézetek fölött. A reform így megerősítette a csebolok belső tőkepiacát, és gyengítette a bankok vállalat-ellenőrző szerepét. A Fülöp-szigeteken ehhez hasonlóan a pénzügyi liberalizációból elsősorban a családi tulajdonban levő nagyvállalatok húztak hasznot, mert a bankhitelekhez való hozzájutás megkönnyítése erősítette monopolhelyzetüket.
A délkelet-ázsiai politikusok nem egyedül felelősek azért, hogy nem szenteltek megfelelő figyelmet a szabadpiaci pénzügyi rendszer működéséhez szükséges intézmények létrehozásának. A Nyugat és a nemzetközi intézmények is fontos szerepet játszottak az úgynevezett Washingtoni Konszenzus erőltetésével, amely meghatározta az ázsiai válság előtti évtized és az az utáni évek gazdasági ortodoxiáját. C. Fred Bergsten szerint a Washingtoni Konszenzus képi szimbóluma „az a gyarmati póz, amelyet az IMF vezérigazgatója felvett, miközben Indonézia elnöke aláírta a diktátumot”.
A Washingtoni Konszenzus a fejlődés kulcsaiként a pénzügyi liberalizációra, a deregulációra, a szabad tőkeáramlásra, a privatizációra és a stabil makrogazdasági politikára összpontosított. Ma a politikai konszenzus a hangsúlyt a szabad választásokra, az elnyomottak politikai egyenjogúsítására helyezi, de nem szentel elegendő figyelmet a demokrácia intézményi alapjainak, mint a működő igazságszolgáltatási rendszer, a politikai pártok infrastruktúrája és más alkotmányos elemek.
A hatás ugyanolyan kiábrándító lehet. A washingtoni gazdasági konszenzus eleve adottnak tekintette a szabad piac működéséhez szükséges intézmények meglétét, vagy feltételezte, hogy amint megszűnik a kormány beavatkozása, ezek az intézmények létrejönnek. Ami pedig a valóságban történt, az az, hogy amint az országok megkezdték a pénzügyi liberalizációt, intézményi vákuum jött létre, ami a kiszámíthatatlan és heves nemzetközi tőkemozgásokkal párosulva válsághoz vezetett. Most pedig a politikai rendszerek liberalizálása anélkül, hogy megerősítenék képességüket a politikai harcok sokkjainak elviselésére, szintén válsághoz látszik vezetni.
Ázsia pénzügyi, és jelenlegi politikai válságának leckéje világos: a gazdaságban a kormánybeavatkozás felszámolása a szükséges intézményi előfeltételek megteremtése nélkül válságot okoz, nem növekedést, a politikában pedig a szavahihető, egymást ellenőrző és kiegyensúlyozó intézmények legalább annyira feltételei a demokratikus stabilitásnak, mint a választási urna. A jelenlegi politikai zűrzavarban reményteljes jel az a hatékony szerep, amit Délkelet-Ázsia egykor háziasított sajtója játszik a korrupciós botrányok leleplezésében. Mert a független média olyan létfontosságú ellenőrző intézmény, amely gyakran hiányzott a Csendes-óceánnak ezen az oldalán. Ahhoz azonban, hogy a demokrácia normálisan működjön, más erős intézményeknek is gyökeret kell verniük.
(A szerző a Hawaii Egyetem közgazdász professzora és a stockholmi közgazdasági egyetem vendégprofesszora.)
Copyright: Project Syndicate
