Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Hispaniola két nemzetnek nyújt otthont. A nyugati oldalán lévő Haiti az amerikai kontinens és szigetvilág legszegényebb országa. A keleti oldalon található Dominikai Köztársaság sikeresebb, ott az átlagjövedelem hatszorosa a haiti-inak, azonban ez az ország is politikai és gazdasági rémségeken ment át, míg a múlt évtizedben nem jött egy áttörés. Azzal, hogy Jean-Bertrand Aristide elnök visszatér hivatalába, Haiti hosszú, nyomor és erőszak jellemezte ciklusa is véget érhet, de csak akkor, ha Haiti és az Egyesült Államok megértik Hispaniola gyötrelmes történelmének leckéjét.
Hispaniola elszegényedésének gyökerei a gyarmati múltba nyúlnak vissza. Európaiak gyarmatosították a Karib-tengeri szigetet, és cukornádültetvényeikre milliószám hurcolták be az afrikai rabszolgákat, hogy ott haljanak meg fiatalon. A trópusi erdőket kivágták, hogy az ültetvények terjeszkedhessenek. Az erdőirtásokat követte a talaj eróziója és a mezőgazdasági termelés összeomlása, különösen a sziget haiti oldalán.
A rabszolgaság megszűntekor az egykor gyönyörű sziget már alig volt képes eltartani a volt rabszolgákból álló népességet, mert a talajt kimerítette a rablógazdálkodás és elpusztította az erózió. Az amerikai rasszizmus tovább súlyosbította a helyzetet. Az Egyesült Államok az 1860-as évekig nem volt hajlandó elismerni Haiti függetlenségét, vagyis közel hat évtizedet várt azután, hogy a haiti rabszolgalázadás sikeresen véget vetett a francia gyarmati uralomnak.
Az olyan országok, mint Haiti és Dominika sodródtak, műveletlen lakosságuk alig tudott fennmaradni az elmaradott mezőgazdasági termelésből. Igényeik hosszú távú kielégítéséhez jelentős befektetésekre lett volna szükség az egészségügyben és a közoktatásban, valamint új gazdasági területekre kellett volna átváltaniuk. A huszadik században a Karib-tenger térségében a nyereséget hozó területek a turizmus, az offshore-banktevékenység és a munkaintenzív termelés voltak, különösen a textil- és a ruhaipar, valamint az elektronika. Ezekben az évtizedekben azonban csaknem végig diktatúrák uralták Haitit és Dominikát, amelyek képtelenek voltak az országaikba vonzani ezeket a vállalkozásokat.
A Dominikai Köztársaság az erőszak, a diktatúra és az ismétlődő amerikai inváziók dacára nemrégiben áttörést ért el, és elindult egy kétpályás fejlődés útján: fejlesztette az egészségügyi ellátást és a közoktatást, és átváltott a nyereséges feldolgozó- és szolgáltatóipari tevékenységekre. Ezek eredményeként a dominikai lett a kilencvenes évek egyik leggyorsabban növekvő gazdasága a világon, fellendítve a turisztikai befektetéseket és a munkaintenzív ipari tevékenységeket.
Haitiban azonban csak tovább mélyült a nyomor. Amerika egy sor diktátort támogatott, akiket egyáltalán nem érdekelt a gazdasági fejlődés. Amikor Duvalier diktatúrája megbukott, a nyolcvanas évek közepén az Egyesült Államok megkezdte a demokrácia népszerűsítését, de a következő erőszakhullámra válaszul különböző gazdasági szankciókkal sújtotta az országot. Ez még azt a minimális külföldi tőkét is elűzte, ami addig Haitira jött.
Jean Bertrand Aristide, a haiti szegények egyik vezetője nyerte meg az elnökválasztást 1990-ben, de már 1991-ben megbuktatták katonai puccsal. Három évvel később amerikai katonai segítséggel vette vissza a hatalmat, de az Egyesült Államok csak kevesebb mint két évet adott neki, arra hivatkozva, hogy eredeti megválasztása 1996-ig szóló megbízatásra szólt. Most, öt év után ismét elnökké választották.
Haiti veszélyes helyzetben van. Az ország kevés számú gazdag polgára nem bízik Aristide-ben, aki pedig nem bízik a gazdagokban, akik támogatták az őt korábban eltávolító puccsot, és hagyományosan elleneznek minden reformot. Az amerikai politikai vezetés is megosztott – Aristide-et kétségtelen népszerűsége ellenére sok amerikai konzervatív gyanakvással szemléli.
Az erőszak és a nyomor évszázadai végre megadhatják magukat a társadalmi és gazdasági haladásnak, ha a fő szereplők felül tudnak emelkedni keserű belharcukon. Aristide elnök tisztában van vele, hogy a valódi harcot nem Haiti gazdagjainak apró közösségével, hanem a tömeges nyomorral kell megvívnia. Ehhez a harchoz jelentős beruházásokra van szükség, amelyek munkahelyeket teremtenek, valamint az Egyesült Államok és az ENSZ segítségére a betegségek, az írástudatlanság és a környezetpusztulás elleni küzdelemben. Aristide-nek támogatnia kell és támogatni is fogja azt a kétirányú stratégiát, amely együtt jelenti az üzleti befektetéseket és a humán beruházásokat az egészségügyben és a közoktatásban.
A haiti elit nem kellene, hogy ellenségének tekintse Aristide-et. Népszerűsége a tömegek körében nem fenyegeti gazdagságukat, hanem lehetőséget ad olyan reformok végrehajtására, amelyek hosszú távú gazdasági fejlődést eredményezhetnek. Az Egyesült Államoknak meg kell értenie, hogy Haiti egyedül nem lehet képes rettenetes nyomora leküzdésére. Sürgős pénzügyi segítségre van szüksége, hogy iskoláztatni tudja a gyerekeket, és csökkentse a tuberkulózisos és AIDS-betegek számát. Aristide elnöknek, mint évtizedek óta – ha ugyan nem Haiti egész történelmében – az első népszerű vezetőnek van a legjobb esélye az ország bajainak békés, hatékony és demokratikus orvoslására.
Haiti a szélsőséges példája annak, hogyan reprodukálhatja magát nemzedékeken át a nyomor, a betegség és az erőszak ciklusa. A gazdasági fejlődés útját nem nehéz felfedezni, de ahhoz, hogy ráléphessenek, a szegény országoknak gyakran erős szomszédaik jóakaratára és támogatására, s jó adag szerencsére van szükségük. Haiti szerencséje, hogy élén most egy szabadon választott és népszerű vezető áll. Ha tragikus történelmű országokat ilyen szerencse ér, a gazdagoknak és erőseknek meg kell ragadniuk a lehetőséget, hogy segíthetik fejlődésüket.
(Jeffrey D. Sachs professzor a Harvardi Egyetem Nemzetközi Fejlődés Központjának igazgatója)
Copyright: Project Syndicate
