Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A budapesti Ludwig Múzeum Brassai után most Francois-Marie Banier műalkotásait tárja a közönség elé. Az ő ereiben is magyar vér csörgedez: apja Bányaiként telepedett le Párizsban, ahol 1947-ben hősünk világra jött. A publicista papának köszönhetően Banier hamar érdeklődni kezd a fotózás metódusa és a fényképek kifejező ereje iránt. Tizenöt évesen, első gépével, egy Kodak Rétinett 1B-vel indul ez a különös karrier, hiszen negyed századon át csakis magának exponál, nagyít. Amikor 1991-ben munkáit első ízben publikálja Fotográfiák című könyvében, a párizsi Pompidou Központ kiállítást szervez neki. Ettől kezdve helye van a jegyzett művészek között, megismerik a nagyvilágban: Párizs, Sao Paulo, Buenos Aires, Koblenz, Budapest. És a sor biztosan folytatódik tovább.
1997-től fotót elegyít festészettel. Míg Brassai a negatív lemezére karcolt vadul spirálozó mintákat a harmincas évek szürrealista kavalkádjában, Banier a fotót már előhívott állapotában másítja meg kissé. Regény- és színműíróként, filmszínészként is nevet szerzett hazájában. A The New Yorker állandó tudósítója. Fő foglalkozása azonban a fényképezés, s tisztelete jeleként minden munkáját André Kertésznek, „a fotó atyjának" ajánlja.
Művészünk itteni első bemutatkozása fekete-fehér anyaggal történik. Vannak óriásira nagyított munkái is, amelyeket - hála a Ludwig Múzeum tágas tereinek - lehet is élvezni. Ilyen méretű portré készült például a kilencvenes évek elején valami okból megkopaszított Caroline monacói hercegnőről. De kedvencei az idősek: sok névtelen és magányos kisöreg csetlik-botlik plasztikusan és élesen megfogalmazott képein. Lehet a helyszín London, Párizs, Rio: a magány és a kor által rájuk aggatott láthatatlan súlyok mindüket meggörbítik és eltorzítják. De Banier ezt az esendőséget szereti bennük, és nem a kicsúfolás, inkább a felmagasztalás a célja. Vannak aztán „nagyok" is szereplői között: a tengerparton Godot-ra váró Samuel Beckett sok portré alanya okos, cserzett arcával, inas alakjával. Nathalie Sarrault írónő is kedves témája, hasonlóan mindentudó, ráncos, már nőiségen és tetszeni akaráson túli figurájával. Wladimir Horowitz, a zseniális muzsikus több fotón is mellbe vág minket megrázó csúfságával, amelyen okos tekintete, pajkos egyéniségének bája és Einstein híres, nyelvnyújtogatós pillanatának felidézése enyhít. Isabelle Adjani, a francia film egyik üdvöskéje Pascal Greggoryval együtt képviseli a fiatalságot, a dinamizmust, a szépséget. Mastroianni, Silvana Magnano jelképezik a latin bájt, illetve a római nők elégikus hangulatát jól elkapott portréikon.
Van olyan vonulata is Banier művészeti kísérleteinek, ahol indázó szövegekkel teleírt alkotások utalnak a fények és a betűk örök kapcsolatára. El lehetne olvasni a csöves nő vagy a londoni háziasszony köré folyondárként szerkesztett, kalligrafikus kézírást, és ez biztosan izgalmas sztorit rejt, csak akkor a többi tárlatnéző maradna hoppon, mert semmit se látna a bőszen silabizálótól. Ezért ezzel mi sem próbálkoztunk.
„Azt festem meg, amit érzek, és nem azt, amit látok" - vallja Banier, mintegy rímelve a Kis herceg történetének lényegére: „igazán csak a szívével lát az ember".
Szász Judit
