Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Asztali beszélgetések címmel adta közre új könyvét az Ármádia Kiadó. A bensőséges, már-már családias képzeteket keltő főcím azonban nem másnak a művét jelöli, mint Adolf Hitlerét. A lejegyzett szóözön szerzője maga a Führer, személyiségét és tetteit leképező monológjainak minden iszonyatosságában.
Mint általában a saját személyüket kórosan túlértékelő emberek, Hitler is gátlástalan fecsegő volt. Környezete türelmét véget nem érő eszmefuttatásaival tette próbára. Martin Bormann birodalmi vezetőnek támadt az az ötlete, hogy a főhadiszálláson elhangzó vezéri szövegekről feljegyzés készüljön. Az elsőnek az ideje: 1941. július 5., szombat, néhány nappal a Szovjetunió elleni támadás megindítása után. A diktátor karnyújtásnyira érezte a győzelmet, s a bizalmas körben magabiztosan fogalmazta meg szárnyaló elképzeléseit. Impériumát egészen az Urálig, sőt azon is túl tervezte kiépíteni, grandiózus beton autópályák mentén betonból épült városokkal. Berlint – Germániára átkeresztelve – a fáraók monumentális építményeihez méltó német Walhallává akarta változtatni, Albert Speer tervei alapján. Mindezekhez „napfényes, toleráns jövőt" ígért, amelyben majd minden ember akadálytalanul kibontakoztatja „istenadta képességeit". Ez a boldog állapot azonban természetesen csak egyetlen fajnak, a germánnak jutott volna osztályrészül.
A történészek egyetértőleg állítják, hogy a nácizmusnak nem volt ideológiája, csak retorikája. Ez a retorika pedig, halandzsája ellenére, fogalmi rendszert alkotott Hitler beszédeiben. 1941 után, amikor – mint maga is panaszolta – meggyengült fizikuma miatt már nem tudott három-négy órás nyilvános szónoklatokat tartani, gondolatai kifejtéséhez a közös étkezéseken és teázásokon kívül a tisztek és tisztjelöltek avatásakor mondott beszédei szolgáltattak jó alkalmat.
Szónoklatai és monológjai szinte kivétel nélkül ugyanazokra a toposzokra épültek. Kíméletlenül ostorozta az egész polgárságot, amelyet újból és újból kétszínűséggel, gyávasággal és alkalmatlansággal vádolt. Nyers hangon bírálta az egykori német uralkodóházat, a nemességet, a tisztikart, a tisztviselőket és a jogászokat. Kedvelt metaforája volt a „bűnöző-ügyvéd", s szilárd meggyőződése volt, hogy az igazságszolgáltatás az első világháború alatt „bűnözéspárti" volt.
A nemzetiszocialista világnézeti harc nevében intézett heves kirohanásokat az egyházak és a kereszténység ellen. Ám általános világnézeti demagógiájának zűrzavarában csak azokban a részekben fedezhető fel viszonylagos összhang, amikor a „zsidókérdés végleges megoldásáról" beszél. Szinte liturgikus elem, hogy a hallgatóság éppen ezeknél a részeknél szakítja meg a szöveget „fergeteges tetszésnyilvánítással".
Érdemes néhány szót szólni a könyv alapjául szolgáló feljegyzések kalandos sorsáról. Mint már említettük, Martin Bormann készítette őket segédtisztjével, Heinrich Heimmel. Az összegyűjtött jegyzeteket „TITKOS" jelzéssel látta el, és részletekben elküldte feleségének, Gerda Bormann-nak azzal, hogy őrizze meg. Gerda Bormann, miután obersalzbergi házukat bombatalálat érte, 1945. április 25-én távozott Dél-Tirolba, ahová a feljegyzéseket is magával vitte. 1946. március 23-án egy meráni fogolytáborban bekövetkezett halála után a dokumentumokat egy olasz tisztviselő vette magához, ő később eladta Francois Genound svájci bankárnak, aki az ötvenes évek derekán megszervezte az első francia nyelvű kiadást. Ezt követte több angol nyelvű, 1980-ban jelent meg a német eredeti, amely alapjául szolgált a magyar fordításnak (Barabás Miklós munkája).
Eszes Máté
