Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A változások közül az egyik legjelentősebb a középiskolai oktatás kiterjedése, amit elsősorban az ott végzettek számának alakulása érzékeltet. Az érettségit adó iskolákat nappali tagozaton végző tanulók számának gyors növekedése a nyolcvanas évek második felében kezdődött. Ekkor a gimnáziumi beiskolázás 20 százalék, a szakközépiskolai pedig 27 százalék körül alakult. A kilencvenes évek elejétől a középiskolások száma alig változott, de a lecsökkent a tanulónépességhez viszonyítva ez nagyobb arányt jelentett: a gimnáziumban végzettek aránya 32 százalékra, a szakközépiskolásoké pedig 39-re emelkedett. Nőtt az érettségizettek aránya a 18 éves korosztályra vetítve; míg 1990-ben 36,9 százalék, addig 1999-ben már 53,6 százalék volt. 1995-ben a középiskolába beiratkozottak közül szinte mindenki leérettségizett. Ez azt mutatja, hogy az érettségi tömegessé válik, hiánya ma már stigmatizáló hatású, ezért mindenki igyekszik megszerezni. E jelenségek mögött elsősorban a növekedő társadalmi és piaci igények állnak.
Egyre többen aspirálnak a középfok utáni továbbtanulás valamilyen formájára. Ma már beszélhetünk a felsőoktatás expanziójáról is: még a hagyományosan nem erre felkészítő középfokú iskolákból kikerülő tanulók többsége is tovább akar tanulni. Az egyetem a hat-, illetve nyolcosztályos gimnázium diákjai között a legnépszerűbb, a szakközépiskolások elsősorban a főiskolát célozzák meg, a szakmunkások pedig érettségit akarnak szerezni. Az 1997/98-as tanévben készült, három kistérségben végzett felmérésben a 17 éves diákoknak mindössze 6 százaléka mondta azt, hogy egyáltalán nem fog továbbtanulni.
A hat-, illetve nyolcosztályos gimnáziumok kilencvenes évekbeli megjelenését követően az odajárók száma 1996-ig nagyon gyorsan nőtt, de később ez a növekedés – különösen a nyolcosztályos gimnáziumok esetében – lelassult. Az évtized végére a gimnáziumban továbbtanulók 31 százaléka vesz részt ebben a fajta képzésben.
A magyar oktatási rendszerben a továbbtanulási mutatók és a tanulmányi teljesítmények tanúsága szerint egyszerre érvényesül strukturális és minőségi egyenlőtlenség. A különböző típusú iskolák más-más pályákat kínálnak a tanulóknak, emellett az azonos jellegű iskolák között is jelentős különbségek vannak az ellátottságot és a tanulók eredményeit tekintve. A tanulók megoszlása évek óta szoros összefüggést mutat a szülők iskolai végzettségével. Egy 1997/98-as pályaválasztási kutatás szerint az egyetemet végzett szülők gyermekeinek mintegy 80 százaléka jár gimnáziumba, a főiskolát végzettekének 60 százaléka, az érettségizetteknek 40 százaléka, a szakmunkás végzettségűek esetében pedig 20 százalék ez az arány.
Az otthoni háttér tükröződik a tanulmányi eredményekben is. A szülők legalacsonyabb és legmagasabb iskolai végzettsége szerint a tanulók tudásban mért különbsége mindenhol meghaladja a 20 százalékot. Mivel igen sok fejlett országban ez a különbség nem több mint 10 százalék, a tanulmányi eredményekben mérhető szociális egyenlőtlenség hazánkban igencsak nagynak mondható. Köztudott, hogy óriási színvonalkülönbségek vannak az azonos típusú iskolák között is. A tudományegyetemekre felvettek többsége az elitgimnáziumoknak egy igen kis hányadából „startol”. Érdekes kérdés, vajon mennyire sorsszerű, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek az iskolarendszerben töltött évek során oktatási kudarccá transzformálódjanak?
Az azonos iskolában tanuló gyerekek társadalmi háttere és tanulmányi eredménye közötti szoros összefüggés oka elsősorban a differenciálatlan pedagógiai gyakorlat. Magyarországon hosszas hagyományokra tekint vissza a frontális munkaszervezés, a készen tálalt tudás memorizálására berendezkedő tanítás és az osztály átlagához viszonyító értékelés. Mindez nemcsak hogy nem felel meg a tanulók igényeinek, hanem még fel is erősíti az eltérő társadalmi háttérből eredő különbségeket. A pedagógusok az osztályzatok révén nem a készségeket, képességeket, hanem az iskola elvárásainak való megfelelési készséget, az iskolai kultúra elfogadásának mértékét, és a tanulás iránti attitűdöt mérik. Igen laza a kapcsolat az osztályzatok és a képességek között: az azonos képességűek eredményei is egészen másképp alakulnak aszerint, hogy a tanár mit tart felőlük és hogyan kezeli őket.
Az általános iskolák körében a tanulók családi háttere, az iskola ellátottsága, a tanulói eredmények jelentősen különböznek településtípusonként. A városi iskoláktól a községiek felé haladva az tapasztalható, hogy egyre kevésbé szűrik a tanulókat a felvételkor. A községi iskolákból például átlagosan a diákok 17 százaléka tanul tovább gimnáziumban, míg a városokban 29 százalék ez az arány. Az említett egyenlőtlenségek akkor is tetten érhetők, ha a tanulók tudásszintjét és készségeiket vizsgáljuk. A legnagyobbak a különbségek az olvasásban és a szövegértésben, igen jelentősek a kognitív képességek terén, közepesek a matematikai és a számítástechnikai eredményekben, és alacsonyak a természettudományi tárgyak esetében.
A települési hátrány érezhető a felsőfokú intézményekbe való bejutásnál is. Ha presztízsük szerint csoportosítjuk a felsőoktatási intézményeket, akkor kiderül, hogy a fővárosban lakó diákok sokkal könnyebben jutnak be az elitegyetemekre, és el tudják kerülni a mindenki mást nagy arányban fogadó „egyéb” főiskolákat. Mindezeken túl persze még mindig kérdés, hogy a különböző továbbtanulási utak valójában milyen életesélyekhez juttatták a tanulókat, s hogy képesek-e a jó érdemjegyet jó diplomára, illetve előnyös munkaerő-piaci és társadalmi pozícióra váltani a továbbiakban.
V. É.
(A cikk Lannert Judit tanulmánya alapján készült, amely a TÁRKI „Társadalmi riport 2000” című kötetében jelent meg.)
Képalá:
Mata János komputergrafikája
