– Ön annak ellenére, hogy még Amerikában is kutatóként dolgozhatott, a gyakorlati életet választotta – idehaza. Miért?
– Amerikába 1999-ben pályáztam meg egy post doctoral fellow állást a chicagói Northwestern Universityn, ahol a rákos áttétek kialakulásának természetével, illetve a sejt mint legkisebb, de mégis működő rendszer network modellezésével foglalkoztam kutatóként. Az akadémiai alapkutatásban vettem részt, ahol 10-15 éves kemény munka után lehet elérni olyan eredményeket, amelyek haszna csak később, mondjuk egy új gyógyszer alakjában ölt testet. Sikeresnek érezhettem magam, hiszen olyan nemzetközileg is jegyzett szaklapokban publikálhattam, mint a Nature. Maradhattam volna kint és dolgozhattam volna assistant professorként, idővel pedig egyetemi tanárként és lehetett volna egy kellemes, ablaktalan szobám valamelyik egyetem valamelyik eldugott folyosóján – később esetleg napfényes szobám is lett volna, de hiányzott, hogy nem láttam a munkám közvetlen gyümölcsét. Mivel mindig szerettem, ha történik valami körülöttem, elérkezett az a pillanat, amikor úgy éreztem, új fejezetet kell nyitnom az életemben.
– Mi az, amit az amerikai mentalitásból érdemes átvenni?
– Ott mindenki a saját dolgával törődik – azzal viszont maximálisan. Nem azzal foglalkozik, hogy a szomszéd miért jár jó autóval, hanem azzal, hogy miként tudja ő is megszerezni azt. Ennek a szemléletnek persze árnyoldala is van: a saját szememmel láttam, amikor Chicago belvárosában átléptek egy haldokló emberen…
Követendő viszont, ahogy az amerikaiak megpróbálnak elvégezni egy feladatot, megpróbálják megtalálni rá a megoldást – ellentétben azzal, hogy mi hajlamosak vagyunk inkább a kifogásokat keresni. Ráadásul odakint soha senki nem sopánkodik. Ennek az a hátránya, hogy mi sem nyavalyoghatunk – az egyszerűség kedvéért le is szoktam erről.
– Miért tér haza valaki Amerikából, akinek jó munkahelye van?
– Nagyon egyszerű oka van ennek. A gyökereim, a családom, a múltam húzott vissza. Lehet, hogy szentimentalizmus, de úgy gondolom, hogy a megszerzett, vélt vagy valós tudásomat ebben az országban kell tudnom kamatoztatni. Szerintem Amerikában dolgozni nagyon jó, de élni – legalábbis ahogy én szeretek – nem. Pedig Chicago, ahol laktam, az egyik leginkább európai város az Újvilágban. Az is tudatosodott már bennem, hogy váltani akarok – így kerültem a gyógyszerforgalmazás területére.
– Pedig a kutatók általában nem a gyakorlati érzékükről híresek. Ráadásul idehaza rövid idő alatt több céget is megjárt, amíg a csúcsra ért.
– Szerencsére én mindig a földön jártam, így azzal tisztában vagyok, hogy megfelelő tapasztalat nélkül sehol nem lehet előbbre lépni. A rugalmasság, az alkalmazkodóképesség kialakulásához nyilván az is hozzásegített, hogy a szüleim révén megszoktam a változatosságot: más városba jártam gimnáziumba, másikba egyetemre, és a szüleim is mindig inspiráltak arra, hogy ne féljek az újabb és újabb kihívásokkal szembenézni és igyekezzek ezeknek minél inkább megfelelni.
– Akik korábban nemzetközi cégeknél voltak vezetők – az eltérő vállalati kultúrára hivatkozva –, ritkán választanak magyar tulajdonú céget…
– Amiatt döntöttem a képalkotó diagnosztika csúcsát jelentő PET/CT berendezést üzemeltető Pozitron mellett, mert ez a vállalkozás az, ahol érzésem szerint legjobban tudom kamatoztatni – mind a gyógyszeriparban, mind pedig a kutatásban – megszerzett tudásomat. Nagyon sokrétű a feladat, amit mi itt csapatként végzünk. Nemcsak a vizsgálatokat végezzük, hanem az ahhoz szükséges radiopharmacont is mi állítjuk elő saját ciklotronunkban, sőt terveink szerint más diagnosztikai központoknak is szállítunk a jövőben. Ezen túlmenően nagy hangsúlyt fektetünk az ismeretterjesztésre és az oktatásra is, mivel egy olyan új csúcstechnológiának minősülő eljárást honosítottunk meg Magyarországon, amely még orvosszakmai körökben is kevéssé ismert. Tudományos együttműködési megállapodásokat sikerült kötnünk több orvosegyetemmel, kórházzal: szakorvosjelöltek tanulnak nálunk, részt veszünk kutatás-fejlesztési projektekben, alapítványunk révén pedig több mint hatszáz beteg számára tettük térítésmentesen elérhetővé a PET/CT vizsgálatot.
Ami a magyar vállalkozás és a multi közötti különbséget illeti, szerintem mind a kettőnek megvan a maga előnye és hátránya. A nemzetközi cégnél az ember megtanulhatja a kemény munkafegyelmet és a magáncégeknél általában uralkodó kézi vezérléssel szemben a rendszerszemléletet. De a multik éppen ezért gyakran túlszabályozottak és lomhábban viselkednek, mint a kevesebb döntési szinttel működő, ezért piacérzékenyebb magáncégek. Ez utóbbiak a szakmai tudás, a kreativitás kibontakoztatására is nagyobb lehetőséget teremtenek.
– Mások felől nem érez szakmai irigységet azért, mert a PET/CT révén – amelyből összesen kettő van az országban – különleges helyzetben vannak?
– Nem, hiszen közös az érdek: az általunk végzett vizsgálatok a beteg pontosabb diagnosztizálását, vagyis a tökéletesebb kezelést alapját képezik, ami az orvosok sikerét is elősegíti. Mindez az egész ország számára hasznos, hiszen sajnos Magyarországon még ma is évente hatvanezer új daganatos megbetegedést regisztrálnak és körülbelül harmincezren meg is halnak ebben a betegségben. Emiatt is fontos mérföldkő, hogy miközben alapvetően a privát betegekre kell fokuszálnunk – igaz, ez az idén még csak ezer és jövőre is csak 2500 beteget jelent –, az OEP-finanszírozást is sikerült megkötnünk. A kapacitásunk azonban ennél lényegesen nagyobb.
– Cégvezetőként milyen kihívást jelent egy olyan, teljesen új piacon tevékenykedni, ahol a munkatársak jó részét, különleges szaktudásuk miatt nem lenne könnyű pótolni?
– A munkatársak legfontosabb motivációja, hogy nemzetközi viszonylatban is csúcstechnológiával dolgozhatnak. A speciális feladat miatt vezetőként főként a közös stratégiaalkotásra helyezem a hangsúlyt, amihez jó alapot ad az Egyesült Államokban megismert csapatmunka.
– Eddigi tapasztalatai alapján mit tart a legfontosabbnak az üzleti életben?
– A korrektséget. Ez a lényeg.
Economx