Berlinben számos jó példa akad arra, hogy érdemes kortás művészek alkotásait vásárolni. Ez annál is könnyebb, mert számos világhírű művész költözik ide. Bármily egyszerű szempont, de vonzzák őket az alacsony bérű lakások. Ha ezt a világot szeretnénk felfedezni, érdemes a sétálóövezetben, a Hackescher Marktnál kezdeni utunkat. Innen kiindulva a művészet "templomai" tárulnak elénk, amelyek fenséges oszlopaikkal és árkádsoraikkal Berlin híres Múzeum-szigetét alkotják. Ebben a patinás környezetben nemrégiben látványosan modern épületben kapott helyet egy kortárs képzőművészeti galéria. Úgy hírlik, hogy a kifejező nevű Kortárs Szépművészeti Képtár igazgatója, Bruno Brunnett és társnője Nicole Hackert rendezik manapság Berlinben a legizgalmasabb vernisszázsokat. A páros hosszú utat tett meg az 1990-es évek óta, amikor csaknem tönkrementek. Utolsó pénzükön az akkor alig ismert brit-kanadai művész, Peter Doig festményeinek katalógusát nyomtatták ki és küldték szét. Néhány hét múltán egyetlen egy érdeklődő jelentkezett, aztán hirtelen beindult valami. A galériatulajdonosok Doig, továbbá az amerikai Dana Schutz és Cecily Brown, valamint két német, Jonathan Meese és Daniel Richter révén ma már a világ legkeresettebb fiatal művészeinek munkáit mutatják be. Doig Fehér kenu című képe egy tavalyi árverésen nyolcmillió euróért talált gazdára. Az olimpia kapcsán nyilván felértékelődik Alexander Ochs közeli galériája is. A galerista mintegy tizenöt éve, mondhatni megszállottan, népszerűsíti a kortárs kínai képzőművészetet. A helyiek régebben megmosolyogták, de ma már senki sem nevet rajta: egyik-másik pártfogoltjának munkái azóta szintén eurómilliókért kelnek el aukciókon.
Egészen más a helyzet Magyarországon, ahol - különösen az előbbiek tükrében - mintha a művészek világában megállt volna az idő. Kovács Gábort, a Bankár Holding és a Kogart Ház tulajdonosát arról faggattuk, nem zavarja-e, hogy legtöbbször csak valamiféle állami mecenatúrapótlékot látnak benne a kortárs alkotók. A jó művészeti befektetéseiről is híres üzletember tapasztalatai alapján meg van győződve arról, hogy a hazai kulturális életben, s főként a fejekben, még nem történt meg a rendszerváltás. Tisztelet a kivételnek, teszi hozzá, de ez az alanyi jogon járó eltartási szerződés, amit a művészek igényelnek, ma már korszerűtlen és csődbe vivő gondolkodás. Szerinte ettől sem az anyagi helyzetük, sem az életminőségük nem lesz jobb, mert hiányzik belőlük az előrevivő akarás. Persze azon is lehet vitázni, hogy hajdan esetleg könnyebb volt kitűnni a tömegből lázadással, szembenállással, de meg kell érteni, hogy a keleti blokk egzotikumának vége, s ma már egy világtrendbe illeszkedve kell művészeinknek helytállniuk. Kovács úgy gondolja, hogy mindaddig, amíg a művésztársadalom tagjai nálunk nem tudnak tisztességen legalább egy világnyelvet, mérhetetlenül nehéz lesz versenyezniük az európaiakkal, mi több, a mecénás vagy a befektető sem reménykedhet abban, hogy a pátyolgatottjából valaha is nemzetközi sztárművész lesz.
Tóth Ákos Gábor