A zenegép valamikor a társasági élet középpontja volt, a megfelelő hangulatról gondoskodott. A zenei aláfestést nemcsak az hallotta a bárban vagy kávézóban, aki a kedvenc dalát kiválasztotta, hanem minden jelenlévő - és éppen ez volt a legnagyszerűbb az egészben. A digitális forradalom azonban parkolópályára tette a régi jó wurlitzereket, hiszen ma már a szélessávú internet segítségével bármilyen muzsikát pillanatok alatt letölthetünk a netről. A jukebox elődje, a pénzbedobós fonográf 1910-ben született. Amikor a lemezek meglehetősen drágák voltak, akkor tett különösen jó szolgálatot, hiszen Elvis Presley vagy Bob Dylan legújabb albumait fillérekért lehetett meghallgatni a helyi bárokban. A 80-as években a bakelitlemezeket lejátszó gépet felváltotta a cd-vel "töltött", amely sokkal kisebb helyen is elfért. Ez a masina igazán kérészéletűre sikeredett, mert a 90-es években már nem volt divat a "demokratikus" zeneválasztás a bárokban. Az mp3-lejátszók megpecsételték a zenegép sorsát, a szélessávú dalözönnel nem tudott konkurálni a régi idők csinos, fényekben úszó, ám ódivatú monstruma.
Míg a mostani csodaketyeréken akár nyolcezer dal is elfér, addig a zenegép száz körüli nótájával valóban régimódinak tűnik. De nem a mennyiség a lényeg, hanem a hangulat! A nosztalgiakocsmákhoz jól illik a jukebox, remekül megfér a 70-es évekbeli poszterekkel és az olcsó vörösborral. A zenegép nemrég új ruhát is kapott, méghozzá érintőképernyős változatban. A szélessávú kapcsolattal rendelkező szerkezet nagy segítség a lemezkiadók számára, hiszen a központi rendszer tárolja, hogy mely dalok és előadók a legkedveltebbek. Persze ha zenehallgatás közben gyönyörködni is szeretnénk, akkor kénytelenek leszünk egy wurlitzert beszerezni, ahogyan ezt Paul McCartney tette, aki egy igazi klasszikussal, egy 1950-es masinával büszkélkedhet.
Tóth Ákos Gábor