- Az Ördöggörcs kirobbanó sikere után a veszélyes második helyett az első könyvének tekinti A vihar kapuja című most megjelent kötetét. Megmagyarázná, hogy miért?
- Amikor elakadtam az Ördöggörcs írása közben, azt hittem, megúszhatom az írást, ha beiratkozom a Színművészeti Egyetem (korábban főiskola) DLA doktorképzőjébe. Sajnos azonban csöbörből vödörbe estem. A doktori cím megszerzésének ugyanis egy írásmű elkészülte volt a feltétele. Ekkor fordultam első színművészetis éveim felé és osztálytársaimmal együtt megpróbáltam felidézni azokat az időket, közös fiatalságunkat.
- A mű izgalmasan fedi fel a korabeli színházi élet mindennapjait, harcait, megismerhetők belőle az egymással vetélkedő színházművészeti irányzatok. Vállalkozna ugyanerre a jelenben is? Vagy ezt meghagyja a bulvárnak?
- A jelen közvetlenül a mi múltunkból alakult ilyenné, amilyennek ma látszik. A könyvnek talán épp ez a legizgalmasabb vetülete: a harminc évvel ezelőtti eseményekre mintegy ráúszik mai színházi életünk panorámája. Ezáltal izgalmas kettős látás alakul ki.
- Színházi emberként megtanult már azzal együtt élni, hogy időnként úgymond földhöz ragadt dolgokkal is kell foglalkoznia, vagy ez is egyfajta fricska volt az önre nehezedő "nagy név" mítoszának?
- Ez egyszerűen így alakult. A Karinthy Színház első húsz éve lényegében másból sem állt, mint hogy a fennmaradásért folytatott napi küzdelmet és a művészi munkát, a rendezést próbáltam összeegyeztetni. Ami teljesen kitöltötte az életemet, tehát nem is volt időm elgondolkodni azon, vajon mindez hogy esik nekem. Az íróság megint más miliőt igényel, meglehet azért jött el az ideje az Ördöggörcs megírásának, mert némiképp csökkent rajtam a színházi terhelés.
- Mindeközben pedig 26 éves lett az ön által gründolt színház, ami akarva-akaratlanul immár a családi portfólió része. No de szórakoztató népszínházat csinálni Kelenföldön meglehetősen heroikus vállalkozásnak tűnik.
- Az is. Annak ellenére az, hogy immár a városrész szerves részeként működik. De nem csak a kerület színháza. A főváros színházi életének egyik jelentős állomáshelyeként ugyanúgy tartozik immár Budapest egészéhez is. Nagyon észnél kell lenni a műsorral. Úgy értem, bár sokszor szívesen tenném, csak kivételesen engedhetek meg magamnak kísérletezést, merészebb színrevitelt. Bukás esetén ugyanis a saját zsebem bánja a pénzügyi kudarcot is. Néha mégis megkísért a vágy egy-egy különösebb színházi produktum bemutatására. Akkor magamnak kell vállalni annak minden kockázatát is. Állami színházakban a bukást az adófizetők pénze bánja. Szerencsére a sikeres bemutatók a jellemzőbbek. Vannak immár kétszázas szériát megélt előadásaink is.
- A mai viszonyok között is belevágna a színházalapításba? E téren nem nagyon talált követőkre.
- Ha újra hasonló kihívás érne, mint az 1982-es nyitás az akkori piacgazdaság felé és ez egybeesne akkori elégedetlenségemmel és munka iránti kielégületlenségemmel, akkor valószínűleg ugyanezt az utat járnám végig újra.
- Színházi emberek szerint a jegybevételből nem lehet megélni. Vagy mégis?
- Nem lehet. És mégis. Ezek olyan színházi beidegződések, amelyeket csak a saját bőrén próbálhat ki bárki. Én megtettem, ezt teszem idestova 26 éve és még mindig életben van a színházam. Van, aki a művészet szent nevében erről 26 éve nem hajlandó tudomást venni, ez legyen az ő gondja. A többi a színházművészet feladata.
Tóth Ákos Gábor