Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Mit gondol a grafika érezhető műtárgypiaci előretöréséről?
– A grafika sokáig alulértékelt volt – valamennyire még mindig az –, ám sokan rájöttek már, hogy érdemes vásárolni. A nagy gyűjtők viszont ragaszkodnak a saját árverezőházaikhoz, így kikényszerítik, hogy elégítsék ki ezt az igényüket is. Én ezt nem bánom, mi más köröket szolgálunk ki, ám úgy vélem, bizonyos dolgokat a nagy házaknak is meg kell tanulniuk. A műtárgyak leírását alaposabban kell végezniük, a keretezésnél fontos, hogy látszódjék a sokszorosított grafika tükre. Jobban oda kell figyelni a bemutatásra is: grafikánál nincs vegyes technika, pontosan kell dokumentálni.
– Mitől lett hirtelen kereslet a grafikára?
– A grafika érzékenyebb műfaj: testközelbe kell kerülnie, nem lehet messziről rápillantani. Ha jól megnézegetted közelről, utána már felteheted a falra, de másfajta marad a birtoklás, mint a festményeknél, más a fizikai élmény. A grafika egy fuvallat – lehet, hogy most érett meg a helyzet ezeknek a kevésbé harsány műveknek a befogadására, kialakult már az a fajta érettség és érzékenység, ami szükséges hozzá.
– Az alulértékeltségnek volt/van valamilyen racionális oka?
– Tudomásul kell venni, hogy a papíralapú műtárgy Magyarországon még mindig nem tűnik olyan értékesnek, mint egy olajfestmény. Talán a mennyiség is közrejátszik ebben: rajzolni minden művész szokott, festő is, szobrász is, grafikus is, így sok a tárgy, sokszor találkozunk velük. Én pedig mindig a befogadói élményt hangsúlyozom és meggyőződésem, hogy az ugyanolyan mély lehet, mint egy festmény esetében.
– Volt olyan időszak, amikor ezt a műfajt jobban megbecsülték?
– A második világháború előtt voltak nagy magyar kollekciók, amelyek azóta múzeumba kerültek, ilyen például a Majovszky-gyűjtemény. Nyugat-Európában kétszáz éve odafigyelnek a grafikára – nem csoda, hogy Virág Judit 12 milliót kérhetett legutóbb egy Klimt-rajzért, hiszen annak ez az ára. Európában, kis túlzással, minden papírfecnit megbecsülnek, ha koszos, szakadt, akkor is, mert a művész keze nyomát viseli s az alkotási folyamatról tudósít.
– Miért a grafikára szakosodott?
– A racionális ok az, hogy itt rés volt a piacon. A praktikus az, hogy elég egy kisebb galéria és kisebb raktár a grafikai aukciók szervezéséhez. Az érzelmi ok pedig az, hogy már a Műgyűjtők Galériájában beleszerettem ebbe a műfajba. Tetszett a személyessége és a gyűjtői körrel is jó kapcsolatot alakítottam ki. A műtárgy jóval több, mint egy dekoráció, de ahhoz, hogy valaki ki is fizesse a magasabb árat, az összes háttértudás birtokában kell lenni. A jó galerista a tárgyhoz hozzáadja annak történetén kívül a saját ízlését, történetét és helyét, státusát a piacon. A vevőimnek bízniuk kell bennem, tudniuk kell, hogy ha én azt a grafikát beteszem az anyagomba, akkor tudom, hogy honnan származik és meggyőződésem, hogy minden szempontból rendben van.
– Az Arte arról is híres, hogy jó oda betérni, nemcsak vásárolni, hanem akár egy jó beszélgetésre vagy csak képeket nézegetni...
– Én ebben nagyon hiszek, hiszen ez játék is, hobbi, élvezet. Azt gondolom, hogy ez a személyesség egyre erőteljesebben jelen lesz. Túl nagy most az aukciós dömping és a vevők egy része igényelni fogja, hogy ne árverésen legyen kiszolgálva, kiszolgáltatva a hektikus ármozgásnak, a váratlan dolgoknak, hanem legyen egy hely, ahova besétál, leül, megbeszéli a galériással, mit szeretne és kifizeti azt az árat, amivel ő is és a kereskedő is elégedett.
– Nem tartja jónak a hazai műkereskedelemben kialakult helyzetet, amikor is a forgalom szinte kizárólag aukciókon zajlik?
– Nem feltétlen kritikai éllel mondom, amit gondolok, mert ezekbe a folyamatokba erővel belenyúlni nem lehet, és nincs is olyan nagy tőkével rendelkező kereskedő, aki megengedhetné magának, hogy felhagyjon az aukciókkal. A vevők 99 százaléka árverésen szeret vásárolni. Ma nem arról szól a műtárgypiac, hogy valakinek érzelmileg szüksége van szép tárgyakra és megengedheti magának, hogy megvegye azokat – a többség a státusát akarja bemutatni tárgyakon keresztül. Ezért is szükség van az aukciókra, hiszen ott a nyilvánosság plusz sikerélményt is hozzáad a vásárláshoz. Szerintem a grafikáknál nem az aukció az egyetlen lehetőség. Statisztikáink szerint kikiáltási áraink átlagban megduplázódnak – így is árazunk, hogy ez így legyen. Végignézve az elmúlt tíz évet, csak nagyon ritkán bukkantunk kiugró árakra. Ennek az is az oka, hogy fontosnak tartom: a vevőim bízzanak az én értékbecslésemben, és tudják, hogy nem érdemes a kezdő ár ötszörösét adni valamiért. Azért árazok egy tárgyat annyira, amennyire, mert a duplájáért valami hasonló, minőségében pedig megegyező megvásárolható aukció nélkül is a galériámban. Ellentétben a főleg festményekkel foglalkozó nagy aukciósházakkal, amelyek az eladásaikat szinte teljes egészében az aukciókon realizálják, nálunk nem elhanyagolható a „bolti eladás” sem.
– Lehet valahogy jellemezni az Arte törzsközönségét?
– Azt szoktam mondani, hogy ezek rendes értelmiségi emberek. Vagy nagyon régi gyűjtők, vagy nagyon fiatalok, kezdők, akik rendkívül kíváncsiak, nyitottak és bátrak is, szeretnek kísérletezni. Nem ijednek meg a személyességtől és a kommunikálástól a galeristával. Arra külön szoktam bátorítani őket, ha megtetszik valakinek valami, vigye haza, barátkozzon vele, nézze meg, beleillik-e a környezetbe. Ha mégsem tud együtt élni vele, akkor visszaveszem – egyébként is az az elvem, hogy mindent visszafogadok, amit nálam vettek, ha bárki bármilyen okból meg akar válni tőle.
