Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A műkereskedők többsége belátja, hogy a kulturális örökség védelme fontos nemzeti ügy minden ország számára, a védettség nem szüntethető meg egy tollvonással, ám úgy látják, a rendszer jelenlegi formájában túlhaladott és fenntarthatatlan. (Ezt az illetékesek is felismerték, hiszen radikális felülvizsgálat alá vették a védett művek listáját. – NAPI Gazdaság, 2007. január 15., 15. oldal.) A védés idejétmúlt, értelmetlen és egyszerűen betarthatatlan – fogalmazott határozottan lapunknak Virág Judit, a Mű-Terem Galéria tulajdonosa. Illúzió azt gondolni, hogy bárkinek jót tesz, ha a levédéssel megakadályozzák a reális piaci megmérettetést, ráadásul a határok eltűnésével problémássá válik az ellenőrzés. Ha egy művet annyira kiemelkedőnek tartanak – véli a műkereskedő-művészettörténész –, akkor az állam tegye lehetővé, hogy egy szakmúzeum megvehesse, méltó módon kiállíthassa. Ha erre nincs elegendő állami forrás, akkor annak a módját kell megtalálni, hogy mecenatúra segítségével jusson rá pénz.
Kieselbach Tamás, a Kieselbach Galéria vezetője hangsúlyozza, hogy ő nem csak műkereskedő, hanem gyűjtő és művészettörténész is és ezek a szerepei egyszerre formálják a véleményét. Szerinte leginkább stratégiai gondolkodásra lenne szükség, annak biztos tudására, hogy mi a jó nem pusztán a műkereskedelemnek, hanem a magyar képzőművészetnek, amely az elmúlt évek hazai sikerei ellenére még nem tudta megtalálni méltó helyét a világban. A sikertelenség okai között ott van a régi szemlélet, például a védések esetében is: védenek mindent, főműveket, másod-, harmadvonalbeli alkotásokat egyaránt. A karácsonyi aukcióján elkelt és az utolsó pillanatban levédett rekorder Csontváry-kép kapcsán Kieselbach azt mondja, hogy az életmű nagy része múzeumban van, nem indokolt, hogy a százhuszonhetedik Csontváryt is itthon tartsuk, lehet, hogy jobb lenne, ha vinné a hírünket a világban.
A védettség intézménye meggátolja, hogy a külföld reagálhasson a magyar művekre, ráadásul a rendszer nem átlátható, ellentmondásos törvények és szabályok vannak életben. Ha ennyire lényeges, hogy a magyar művek itthon legyenek, akkor miért nehezítik meg a behozatalt? – teszi fel a kérdést Kieselbach. 2000-ben az akkori kormány eltörölte a hazatérő műkincsek esetében a 20 százalék áfát, majd az uniós csatlakozást követően újra illeték- és adóköteles lett minden az EU-n kívülről jövő műtárgy. Ennek ellenére, nemritkán kerülő utakon, sok festmény érkezik Izraelből vagy Dél-Amerikából (köztük az elmúlt évek aukcióinak sztárképei), de ilyenkor „kreatívnak” kell lenniük a tulajdonosoknak.
A védelem célját pontosabban kellene meghatározni, jobban át kellene gondolni, kit védünk, mit védünk, kinek védjük. Ha olyan fontos a magyar művészet, akkor miért porosodnak tömegével festmények múzeumi raktárakban, miért nem fordít a magyar állam kellő figyelmet a tárolásukra, miért nem állítja ki őket? Kieselbach Tamás szerint az nem okozhat kárt, ha történetesen egy amerikai múzeum falán lóg egy jelentős magyar festmény. Érdemes alaposan áttekinteni szerinte a többi európai ország gyakorlatát, illetve a szabályozás változását is. Jó példa erre az az eset, amikor 1990-ben egy francia aukción eladtak egy Van Gogh-képet, és az állam nem engedte ki Franciaországból, viszont nem is vásárolta meg. A tulajdonos Strasbourgban beperelte a francia államot és végül nyert, még kártérítést is kapott. Ennek hatására a szigorú francia szabályozást valamelyest liberalizálták.
A piac sok problémát már megoldott, hiszen köztudomású, hogy magyar művekért Magyarországon lehet a legmagasabb árat elérni és az elmúlt években kialakult egy erős gyűjtői kör. Feltűnt viszont néhány külföldi gyűjtő is, aki szenvedélyesen szereti a magyar művészetet (például Nancy Brinkman volt amerikai nagykövet), és kivinné, amit itt vásárolt. Ez egy kis ország, pár jó képpel, az igazi védelem az, ha tudjuk, hogy ezek jó helyre kerülnek, nem kellene tehát a néhány itt vásárló külföldinek elvenni a kedvét a magyar művészettől. A Magyar Vadak kiállítás igazán jó példával szolgált: a külföldi tulajdonosok szívesen kölcsönözték képeiket a Magyar Nemzeti Galériának, sok esetben állva a szállítási költséget is. Ellenpéldaként felhozható az a Nagyházi Csaba által említett eset, amikor valaki tavaly Brüsszelben megvett egy az életműben fontosnak tartott Szőnyi-festményt, hazahozta és itthon levédték, ezért nem tudott bekerülni egy jelentős külföldi gyűjteménybe. Nagyházi – úgy is mint műkereskedő és úgy is mint a Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnöke – helyesli, hogy a magyar képzőművészeti anyag átfésülése után a hivatal csak durván minden tizedik tárgyat tart meg védettnek, de általában problematikusnak tartja a magántulajdon ellenérték nélküli korlátozását. A szakember kidolgozott néhány javaslatot ennek orvoslására: lehetne anyagi segítséget adni a tulajdonosoknak a szakszerű restauráláshoz, tároláshoz, hozzájárulhatna az állam a biztosítás költségeihez, esetleg adókedvezményhez juthatna a védett tárgy megvásárlója, illetve esetükben eltekinthetnének az örökösödési adótól.
A Nagyházi Galéria egyébként sajátos helyzetben van, mert a magyar aukciósházak közül főképp ők foglalkoznak antik képekkel, és ezek ára természetesen nem Magyarországon a legmagasabb, így az itt levédett antik festmények tulajdonosait mindenképpen kár éri. Nagyházi Csaba reméli, hogy az egyetemes művek esetében is csak a múzeumi minőségű tárgyakat veszik védelem alá a jövőben; ez azért is fontos, mert a nyugat-európai túlkínálatot kihasználva, a galéria gyakran hoz be külföldről kvalitásos műtárgyakat, ám ha azokat levédik, az árcsökkentő tényező. A védettségről a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) dönt, de javaslattételi joggal megalakult 2006-ban a Kulturális Javak Bizottsága (KJB), amely a problémás eseteket tárgyalja. A KJB munkájában a Nemzeti Galéria, a Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, az Országos Levéltár és a Széchényi Könyvtár képviselője mellett a műkereskedelmi oldal részéről Nagyházi Csaba is részt vesz, ennyit már elért az „antikos lobbi”. Azt azonban az egész szakma üdvösnek tartaná, ha a védett művek listáját mindenki számára hozzáférhetően nyilvánosságra hoznák, már csak a piaci tájékozódás érdekében is.
