Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A magyar műtárgypiacon és a szaksajtóban ismét felkapott téma lett az utóbbi időben a védettség intézménye, vagyis a műtárgyvédelem, illetve általában a nemzeti kulturális örökség védelme. A műkereskedők szerint gátolja a piac fejlődését, hogy az állam „levéd” bizonyos tárgyakat, megtiltja kivitelüket, sőt a kivihetőkhöz szükséges engedélyeket is nehéz megszerezni. A kereskedők úgy látják, ha nem kerülhetnek be a nemzetközi vérkeringésbe jó magyar művek, akkor a magyar művészet nem emelkedik a méltó helyére, és ára sem lesz soha. Sérelmezik azt a gyakorlatot is, hogy a hatóságok olykor az árverések előtt, az utolsó pillanatban védenek le egy-egy művet, elriasztva az esetleges vevőket. Arra kellene jogi megoldást találni – mondják piaci szakértők –, hogyan védjék meg egyszerre a magántulajdon sérthetetlenségének jogát, illetve a nemzet identitásához, történelmi tudatához fontos műalkotásokat. Jó néhány mű esetében nagy felhördülést váltana ki, ha „eltűnne” egy külföldi műgyűjteményben, de erre is kínálkozik megoldás: az állam, élve elővásárlási jogával, vásárolja meg ezeket (piaci áron) és tegye hozzáférhetővé a múzeumokban. Abban mindenki egyetért, hogy a levédés jelenlegi rendszere tarthatatlan: kezelhetetlenül sok a védett műtárgy, az állományt át kell fésülni, az indokolatlan esetekben fel kell oldani a védettséget. Ez már a kilencvenes évek elején megkezdődött, de vihart csak most kavar, amikor a képzőművészeti anyaghoz értek, mert ez érinti a legtöbb szereplőt a műtárgypiacon.
A vitában való eligazodáshoz érdemes visszatekinteni, hogyan alakult ki a védelem intézménye. A reformkori előzmények után a XIX. század közepére datálható a komoly törekvés a magyarországi műtárgyak jogi védelmére, összefüggésben a nemzeti öntudat erősödésével is. A magyar műkincsállományban nagy pusztítást végzett a történelem, nemcsak a török hódoltság, de a Habsburgokkal való együttélés is sok kárt okozott. A XIX. században viszont már nemzetközi szinten is megfogalmazódott, hogy a műtárgy nemcsak tulajdonosa számára jelent értéket, hanem a köznek is, ezért nem tűnhet el csak úgy. Az európai jogi szabályozásban Franciaország és Olaszország járt az élen, mert ezek az országok akkoriban gazdaságilag nem voltak erősek, így Amerika elszívta műkincseiket. Kulcsfontosságú alkotások kerültek a műkereskedelem közvetítésével az USA-ba, tipikus vevők voltak a vasútépítések során hatalmas vagyonra szert tett vas- és acélbárók – némileg hasonlóan a XX. századi közel-keleti olajmágnásokhoz, illetve a legutóbbi időkben meggazdagodott orosz vagy ázsiai műgyűjtőkhöz. Magyarországon 1918-ban született először rendelet a kiviteli engedélyezésről, ezt követte egy törvény 1929-ben a nyilvántartásba vételről. 1949-ben született meg az a törvény a védettség intézményéről, amely nagy vonalakban ma is érvényben van (amúgy az 1929-es, tehát Mussolini idejében született olasz szabályozás mintájára készült). Ennek értelmében a védett tárgyakat nem lehet kivinni az országból, restaurálásuk is engedélyköteles, a tárgy mellett a tulajdonos adatait is nyilvántartják és kötelező bejelenteni a tulajdonosváltást. Az 1950-ben megindult nyilvántartási eljárás során hatósági emberek és művészettörténészek végezték lakásokon az összeírásokat. Ezek a korai védések igen problémásak, hiszen a kiküldöttek olykor hamisítványokat is oltalom alá vettek, nehogy bajba keveredjenek, a másik oldalon meg a kitelepítéssel fenyegetettek igyekeztek minden műtárgyukat levédetni, hogy valami papírjuk legyen arról, ami az övék. 1963-ban egy minisztertanácsi rendelettel szakmúzeumokra ruházták át a védett anyag kezelését, a tulajdonosok pedig kedvezményekhez jutottak: lakbértámogatást kaphattak, az egyébként járónál egy szobával nagyobb lakásra voltak jogosultak, ha pedig valakinek már tíz védett képe volt, akkor meg lehetett úszni a társbérletesítést. Később egy 1977-es jogszabály rendelkezett arról, hogy műtárgyat az országból csak jegybanki engedéllyel lehet kivinni – a többi szocialista országból legálisan egyáltalán nem juthatott ki műtárgy –, illegálisan azonban így is nagy értékek kerültek külföldre.
A rendszerváltás idejére már egy igencsak felduzzadt, egyszersmind felhígult védett anyag gyűlt össze, az EU-csatlakozás során pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az egész rendszer felülvizsgálatra szorul. Az 1994-ben megindult folyamat nyomán 1998-tól működik – többszöri átszervezést átélve – a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban a Műtárgy-felügyeleti Iroda; a múzeumok és közgyűjtemények anyagának átvizsgálása után jutottak el a Magyar Nemzeti Galéria által felügyelt, tízezernél is több festményt tartalmazó magyar képzőművészeti anyaghoz. Körülbelül tíz év alatt alakult ki a szakértők azon véleménye, hogy 1100 képet kívánnak továbbra is állományban tartani, a többinek a védettségét feloldják, de az adminisztrációs munka még legalább egy évet igényel. Nehezíti a dolgot, hogy a nyilvántartások adatai nem pontosak, a tulajdonosok 20-30 százaléka fellelhetetlen; hollétüket, esetleg halálukat a műtárgyfelügyelőknek kell kideríteniük, amihez a BM adatnyilvántartását veszik igénybe.
Buzinkay Péter a Műtárgy-felügyeleti Iroda vezetője szerint az elveszett művek jó része egyszer visszatér, még ha külföldre került is, mert a magyar képekkel itt lehet a legmagasabb árat elérni. A néhány éve még katasztrofális bejelentési fegyelem folyamatosan javul – tette hozzá –, köszönhetően annak a jogszabály-módosításnak, amely a kereskedő és az új tulajdonos egyetemleges felelősségét mondja ki. Ezzel és az akár 250 millió forintot is elérő örökségvédelmi bírsággal bekerítették a műkereskedőket (bírságot még nem kellett kiszabni, mert felszólításra már megteszik a bejelentést). Az irodavezető elismeri, hogy a védettség a tulajdonosok szempontjából hátránnyal is jár, érdemes lenne fontolóra venni többletköltségeik valamilyen megtérítését (például a restaurálási kiadásokhoz való hozzájárulással), ám hangsúlyozza: a védettség tulajdonképpen állami garancia az adott mű eredetiségére és nemritkán előfeltétele a különféle pályázati pénzforrásokhoz való hozzájutásnak is.
