Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A műkincspiac a kilencvenes évek végén hatalmas boomot élt meg – főleg ha a régi BÁV-árakhoz hasonlítjuk a maiakat –, divat lett a festményvásárlás, új gyűjtemények jöttek létre, ismét megjelent az „ismert műgyűjtő” már-már elfelejtett figurája. Kieselbach Tamás műgyűjtő– galériatulajdonos csaknem harminc év tapasztalat birtokában vallja, hogy a gyűjtést mindig el lehet kezdeni, akár befektetési céllal is. Tegyünk le viszont arról, hogy rövid távon feltétlenül jól járunk. A legjobb, ha a műtárgyakkal való foglalkozás életformává válik, elköteleződve egy-egy festő vagy művészeti irányzat mellett. Erre a területre nem szabad bemerészkedni megbízható tanácsadók nélkül, de a tanulás is nélkülözhetetlen – mindez pénz- és időigényes, de vagyont gyarapítani munka nélkül itt sem lehet. Elő kell segíteni, hogy a magyar festészet felismerhető legyen a világban, jól feldolgozott és reprodukált, mert ha a magyar festészetet sikerül magasabb rangra emelni, minden, ami a kezünkben van, értékesebb lesz. Bőven van mit pótolni: sok művészről nem jelent meg még átfogó művészettörténeti munka, nagy hiányosságok mutatkoznak az alkotások prezentációja terén is. Ma már minden áremelkedésért meg kell dolgozni – állítja Kieselbach –, de még mindig vannak tartalékok. Nem igaz, hogy elfogytak a jó képek: régi gyűjtemények kerülnek vissza a piac vérkeringésébe, sok esetben korábban elérhetetlen művek válnak hozzáférhetővé. A galerista szerint azonban befektetési céllal szigorúan csak főművet érdemes venni. Egyrészt mert az címlapra kerül, kiállításokra kérik kölcsön, másrészt biztosan felértékelődik az idő múltával. A főmű lehet grafika is – amihez ma Magyarországon legfeljebb pár százezer forintért hozzá lehet jutni –, sőt karikatúra vagy fotó is. A Sotheby’s magyarországi konzultánsa, Soraya Stubenberg árulkodó Peggy Guggenheim-idézetet választott előadásának mottójául: „Kevesen érdeklődnek igazán a képek iránt. A többség sznobizmusból vagy adómegtakarítás céljából vásárol". A szakértő szerint a műkincspiacon is tetten érhető a globalizáció: a hagyományos piacok mellett Oroszország, Kína és a Közel-Kelet is bekapcsolódik, soha nem látott összegekkel. Az azonban nem valószínű, hogy a közeljövőben megismétlődik az 1987–1989 közötti szárnyalás, amikor háromszorosára, 4,5 milliárd dollárra duzzadt a piac – hogy aztán 1990–1991-ben úgy kipukkadjon, hogy az 1987-es szintre essék vissza. Később újra megindult a fel-le, de már kisebb kilengésekkel; 2002-re beállt a piac, és azóta bizonyos optimizmus érezhető. A híradásokban mindig a kimagasló aukciós árakról van szó, hogy mennyiért kelt el egy-egy Picasso, Van Gogh vagy Rembrandt, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a forgalom 90 százaléka 10 ezer eurónál kisebb értékekből jön össze – figyelmeztetett a Sotheby’s szakértője –, bőven akad tehát keresgélnivalójuk a jóval kisebb nagyságrendekben játszó befektetőknek is.
Akár nagyban, akár kicsiben gondolkodik valaki, néhány alapszempontot figyelembe kell vennie – értenek egyet a szakértők. Talán a legfontosabb a kvalitás kérdése, nem csak művészi értelemben: egy kép lehet nagyon jó állapotú, ám lehet, hogy erősen restaurált, és az eredeti alkotásból nem is maradt már szinte semmi. Megint ott tartunk, hogy kulcsfontosságú a megfelelő szakértő – már csak a hamisítások miatt is, hiszen ma már sokszor a szakvéleményeket is utánozzák –, valamint a proveniencia, vagyis tudni arról, hogy a műalkotás milyen tulajdonosi utat járt be. Ha a vásárláskor befektetési szándékok is vezérelnek, nem hagyható el a piacelemzés: mi az, ami jelenleg jól eladható, mi a trend. Érdekes szempontja az árképzésnek a kép tartalma is: vannak témák, amelyek nem illenek egy családi otthonhoz. Közhely, de egy idős, csúnya férfi portréja soha nem fog annyit hozni, mint egy sugárzó fiatal lányé (azonos művészi kvalitást feltételezve). A méret sem hagyható figyelmen kívül: a nagy formátumú képek csak terjedelmes villák, múzeumok helyiségeibe illenek, a potenciális vevőkör így leszűkül. Azt is szem előtt kell tartani, hogy a műtárgybefektetés nem rövid távra szól: tíz-húsz év türelemre is szükség van, igaz, ez idő alatt a tárgy „másodlagos” hasznot is hoz, ha mást nem, lehet benne gyönyörködni vagy dicsekedni vele az üzleti partnerek előtt. Abból érdemes kiindulni, hogy a műalkotásokat minimum hét évig meg kell őrizni, tudniillik elveszítik vonzerejüket azok a művek, amelyek túl sűrűn bukkannak fel a piacon. A fordítottja is lehet persze veszélyes, amikor valaki beleszeret a gyűjteményébe – figyelmeztetett Ludmann Lajos műgyűjtő –, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy egy szenvedélyes vásárlónak a vagyona ugyan gyarapszik, de soha nincs egy fillérje se.
