Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Csalóka lehet az ára egy külföldi műnek, különösen ha védetté nyilvánította az illetékes múzeum. Ilyenkor ugyanis a tőkeerős külföldi kereskedők és gyűjtők kiszorulnak a licitálásból, így a magyar vagy magyarországi székhelyű vásárló többé-kevésbé biztosan a reális árnál valamivel olcsóbban jut a tételhez. Különösen a régebbi és kvalitásos műveket „sújtja” piaci szempontból a védettség, vagyis éppen a legdrágább kategóriába tartozó alkotásokat.
Annyi biztosan megfigyelhető, hogy az ismeretlen, kizárólag kor szerint és földrajzilag definiálható tételek nem olcsóbbak, mint a nevesíthető darabok. Talán mert a magyar piac ma már igen szegény kvalitásos régi mesterművekben, vagy pedig azért, mert a minőséget nem feltétlenül határozza meg az alkotó ismertsége. (Az alábbi táblázatban példákon mutatjuk be, hogy ilyen esetekben is születhetnek jelentős árak.)
Minél régebbi a mű, annál nehezebben azonosítható az alkotó, már csak azért is, mert a művész megítélése nagyon sokat változott az évszázadok során. Nem beszélve arról, hogy a művészettörténet legnagyobb alakjainak tulajdonított munkákat is meglehetősen nehéz pontosan megítélni, meghatározni: a művész saját kezű alkotásáról vagy műhelymunkáról, a tanítványokkal közös munka eredményéről van szó. Az „iskola”, „műhely”, „követő” meghatározásokat a külföldi alkotásokkal foglalkozó Szépművészeti Múzeum is használja, a Nagyházi Galéria pedig aukciós katalógusában értelmezi is ezeket.
Csak a valóban műértők képesek többé-kevésbé biztosan megkülönböztetni a korabeli műveket az egy-két évszázaddal későbbi másolatoktól, sokszor ugyanis a másolatok is legalább 150 évesek, vagyis a hazai műgyűjtő szemében „antik” darabok. Ehhez mindenekelőtt a művészettörténet alapos tanulmányozása szükséges, hiszen aki ismeri az eredeti művet, az alkotót, az meg tudja állapítani, hogy kizárólag másolatról lehet szó - az eredetit ugyanis múzeumban őrzik. A másolat viszont sokakat elriaszt, holott nincs szó hamisítványról, ahogy azt sokan hiszik. Néha sajnos előfordul, hogy a piacon ilyen későbbi, XIX. századi példányt próbálnak eredeti XVI-XVII. századi alkotásként eladni, márpedig a kettő között több millió forint különbség lehet.
Jelenleg lényegesen kevesebben gyűjtenek Magyarországon régi mesterműveket, mint ahányan a modernebb, a XIX. század végéről, a XX. századból származó képek iránt érdeklődnek. Ennek oka lehet a már említett meghatározási bizonytalanság, de olykor a képek mérete és témaválasztása is eleve kudarcra ítéli a tételt. A szakrális témák népszerűtlensége egyes árveréseken kirívó, a gyűjtők inkább a csendéletek, tájképek, életképek, női portrék mellett voksolnak.
A New York-i, londoni „régi mester”-árverések a műkereskedelem ünnepnapjai, ilyenkor kizárólag 1800 előtt készült tételeket bocsátanak kalapács alá. Ezzel szemben nálunk egyedül a Nagyházi Galéria vállalkozik arra, hogy ilyen tételcsoportot összegyűjtsön, miközben hozzácsatol XIX. századi magyar műveket is, ettől válik csak az árverési anyag teljessé. A többiek viszont lényegében lemondtak a régi képekről: csupán a Polgár Galériánál, a BÁV-nál, és egy-két darab a Kieselbach Galéria árverésein fordul elő. Holott feltételezhető, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás után a külföldön is piacképes művek ára fog emelkedni, nem a magyar alkotásoké.
R. E.
