Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
- A zenei művek köre évente húsz-harminc százalékkal bővül. Hogyan tudja mindezt egy közös jogkezelő szervezet követni?
- A művek "forgása" hihetetlenül gyors, ami rendkívül megnöveli az adminisztrációs terheket. Sokkal gyorsabban kell az adatokat egyeztetni, kicserélni, nagy költséggel nemzetközi adatbázisokat létrehozni - részben a könyvek ISBN-számához hasonló azonosítókkal, részben a zenehasználók és a közös jogkezelők viszonyát lefedő szabványokkal. Összességében a programok, a szoftverek állandó megújításából származik a költségek jelentős része. A helyzetet az sem könnyíti, hogy a nemzetközi zeneműkiadók - már csupán négy nagy van belőlük a hihetetlen koncentrálódás miatt - jogaikat akár évenként új cégnek adhatják át. A zenei közös jogkezelés évtizedek alatt kialakult adminisztrációs, behajtási költségmértéke, amelyet a zeneművek kiadói még elfogadhatónak tekintenek, húsz-harminc százalék. Természetesen ezt a szintet folyamatosan szeretnék leszorítani.
- Ezt lehetségesnek tartja?
- Igen, ám akkor másképp kell művelni a közös jogkezelést, mint eddig. A világban két nagy iskola van, az egyik, fogalmazzunk úgy, a gazdaságosabb angolszász, a másik az igazságosabb európai, kontinentális modell. Például Franciaországban, Németországban és nálunk a lehető legnagyobb számú pontos adat begyűjtése a cél arról, hogy ki milyen zenét szolgáltat, legyen szó kereskedelmi televízióról vagy kiskocsmáról. Ez költségesebb az amerikai rendszernél, ahol csak a legnagyobb vendéglátó és szórakoztató helyekről szedik be a jogdíjakat. Pontosabban, beszednék szívesen a kicsiktől is, ám arra már nem szánnak pénzt, legfeljebb néhány telefonhívást vetnek be. Ennek a felfogásnak a következtében például az Angliában koncertező magyar zenekarok keserűen tapasztalják, hogy nem tudjuk beszedni a jogdíjakat, mert az angolszász mintavételes rendszerbe csupán a leggyakrabban játszott, legsikeresebb művek kerülnek.
- Magyarországon a mai napig maradt az úgymond igazságosabb módszer, a szerzőktől, alkotóktól ugyanakkor azt hallani, hogy folyamatosan csökken a jogdíjuk…
- Valóban, itt ellentmondás van, sőt, rögtön kettős is. Egyre inkább azt látjuk, hogy minél több műről van információnk, minél több televíziótól, rádiótól szedünk, gyűjtünk be pontos műsoradatokat, annál többfelé oszlanak a jogdíjak. Az összeg éppen a pontosságban bekövetkezett minőségi ugrás miatt csökken, miközben a hosszú évek óta jogdíjat kapó szerzők azt tapasztalják, nem is játsszák őket kevesebbszer. És rögtön itt van a másik ellentmondás: számos alternatív zenekar meg azt kéri, hogy a kisebb, ezért csekélyebb összegeket befizető kereskedelmi rádiókban elhangzott dalok után is kérjünk jogdíjat, ami érthető igény, ám ezzel tovább bővül a jogosultak köre. Magának a felosztásnak pedig van egy ritmusa, amit nem lehet az egyik napról a másikra megváltoztatni. A felhasználók, a jogdíjfizetők ellenértékként egyetlen szerződéssel, egyetlen helytől, a világrepertoárból való válogatás lehetőségét kapják meg minden adminisztrációs megkötöttség nélkül.
- Túlnyomórészt nem is a hagyományos felhasználók okozzák a gondot a közös jogkezelő szervezeteknek. Mely piaci magatartások miatt főhet a fejük leginkább?
- Valamikor a könyvkiadó, a koncertrendező, a zeneműkiadó tudomásul vette, hogy meg kell szerezni a jogokat, ehhez befektetésre van szükség, ám napjainkban egyes távközlési vállalatok, online vállalkozások, fájlcserélők számára úgy tűnik, ez nem annyira magától értetődő. Számos fogyasztó pedig úgy gondolja: ami a világhálón található, azt nem lehet korlátozni. Probléma az is, hogy sokan egyenlőségjelet tesznek a monopolhelyzetben lévő nagy zeneterjesztők és a szerzők között, holott nyilvánvalóan eltér a két tulajdonosi kör stratégiája. A zeneterjesztők áruként a legsikeresebb repertoárt akarják eljuttatni a közönséghez, és nemegyszer úgy gondolják, az is elég, ha a műszakilag, másolásvédelmileg, az egyedi engedélyezés révén sikerül megóvni a legsikeresebb műveket, a gazdaságosság ezzel biztosítva is van. Eközben a szerző nem tud ilyen akadályt állítani, hiszen lehetetlen, hogy üzletember, szoftverhez értő szakember, pr-menedzser, alkotó legyen egy személyben. A szerző az internetes fejlesztésből elsősorban a közös jogkezelőkön keresztül tud pénzhez jutni, mert amennyiben ezt rábízza a zeneműkiadóra, ügynökre, azok egészen biztos, hogy a legsikeresebb művekből történő jövedelemhez jutást preferáló amerikai stratégiát követik.
- Miképp lehet - ha lehet egyáltalán - összeegyeztetni az ipari, kereskedelmi, illetve a kulturális lobbi érdekeit?
- Az idén májusban, Brüsszelben rendeztek egy nagyon tanulságos konferenciát az internetes zeneterjesztésről, ahol minden érintett részt vett, a jogkezelőktől a legnagyobb it-cégekig. Két jó megoldás kristályosodott ki. Az egyik, hogy olyan átalányszerződéseket kell bevezetni mindenki érdekeinek a védelmében, amilyennel Magyarországon jelenleg például a közrádió, a köztelevízió rendelkezik. A másik megoldás értelmében a reklámbevételekből, a jelentős reklámtortából valami algoritmus, szabály szerint mindazokat részesíteni kell, akik a reklámként eladható műsorok tartalmát valamilyen formában előállították. Ennek legfőbb akadálya - egy angolszász közmondással élve -, hogy előbb le kell lőni a medvét, és utána osztozhatunk csupán a bőrén. Jelen esetben a medve az it-ipar és a legnagyobb internetes szolgáltatók, amelyek azért tudnak komoly előfizetési díjakhoz és reklámbevételekhez jutni, mert az ő csatornáikon megy át az a tartalom, amiért tulajdonképpen nem fizettek.
- Sokan mondják, hogy a kilencvenes évek közepén megszületett nemzetközi egyezmények tető alá hozatala során az internetes szolgáltatók mindenkinél sikeresebben képviselték érdekeiket. Ezt miképp látja?
- Tény, hogy a szerzői jog és az internet kapcsolatát modernizálni kívánó egyezményekben igen jelentős kedvezményeket kaptak a szolgáltatók, ráadásul helyzetüket még javította, hogy jelentős mértékben ezen egyezményekre épült az európai jogalkotás. A szabályok kicsit érinthetetlenné is tették a szolgáltatókat, noha a szerzőknek, a kulturális befektetőknek érthetően lennének igényeik velük szemben. Persze az unió is belátta, hogy kicsit túllőtt a célon, és 2005-ben irányelv született a szerzői jogok érvényesítésének a megkönnyítéséről, amelyet nemrégiben átvett a magyar szerzői jogi törvény is, mindez pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy kiterjedtebb lett a szolgáltatók felelőssége. Adott esetben az anyagi felelősségük is nagyobb körben állapítható meg, ám a változás erőteljesen és generálisan érinti az adatközlési kötelezettség általános szabályait. Napjainkban a tényleges szereplők már nem képesek olyan jól elbújni az internet anonimitása mögé, mint korábban. A kialakult új helyzet elvezethet ahhoz, hogy az internetes szolgáltatók és a távközlési szervezetek talán rájönnek: jobban járhatnak az átalánymegállapodásokkal. Látni kell azonban azt is, hogy az internetes üzlet európai szintűvé vált, csupán egy országon belül nem lehet végrehajtani radikális változásokat.
- Amennyiben a hazai jogalkotó szuverenitása, lobbiereje erősen korlátozott, a közös jogkezelés kapcsán felmerülő, rendkívül összetett kérdésekben kiknek a szava hallatszik hangosan?
- Az unió döntéshozó szerveit tekintve sem egységes. Az Európai Bizottság mögött erősen érzékelhető az ipari, kereskedelmi lobbi, és kevésbé például a szerzők, a kulturális lobbi ereje. Az Európai Parlament már sokkal érzékenyebb a kulturális kérdésekre, olyannyira, hogy az idén márciusban erős kritikával illetett egyes európai bizottsági lépéseket. A brüsszeli játszmákra jó példa az üres kazetta jogdíjának esete. Itt lényegében a hang- és képhordozók árába foglalt jogdíjról van szó, ám a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre több rögzítésre alkalmas eszköz létezik, például a memóriakártya, vagyis ez a jogdíj egyre komolyabban érint bizonyos ipari érdekeket. A bizottság az ipari lobbi hatására korlátozni akarta ezt a jogintézményt. Ám a kormányok képviselőit tömörítő Európai Tanács - a harmadik főszereplő -, ahol a nemzeti érdekek jobban előtérbe kerülnek, beavatkozott és azt mondta: ez a jogdíjforma jelentős kompenzáció a szerzőknek a sok illegális másolás fejében, másrészt nagyon fontos forrása a nemzeti kultúra támogatásának.
