Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az igazságszolgáltatás minden államban az elkövetett cselekmény súlyával relatíve arányos büntetésekkel, ítéletekkel próbálja meg érvényesíteni a visszatartó erőt, több-kevesebb sikerrel. Ugyanakkor az áldozat kárának megtérítése, az elszenvedett sérelmek orvoslása igen gyakran túlmutat az igazságszolgáltatás keretein.
Az elmúlt évtizedekben számos kísérlet történt a kárjóvátétel intézményének minél szélesebb körben és módon történő alkalmazására. Európában e törekvéseknek Ausztria, Németország és Svájc az élharcosa, a szabályozásban ezen államok jutottak a legmesszebb. Az áldozatok jogainak fokozott védelme mellett a kárjóvátétel azt is jelenti, hogy bizonyos ügycsoportokban az elkövetőnek is lehetőséget nyújt arra, hogy tevékeny, aktív magatartással csökkentse vagy egyenesen megtérítse az általa okozott kárt – mindezzel a bíróság felé is jelezve a megbánását.
A kárhelyreállító igazságszolgáltatás elnevezés a 1970-es évektől használatos, és a bűncselekményt nem is a jogrend megsértéseként, hanem személyek közötti konfliktusként értelmezi. Mindebből következik, hogy nem (csak) a büntetésen van a hangsúly, hanem a sértett kárának megtérítésén, sérelmének orvoslásán, amely a sértett igényeitől függően többféle módon is megvalósulhat.
A helyreállító igazságszolgáltatási eszközöknek több fajtáját dolgozták ki világszerte, Európában az áldozat–elkövető mediáció terjedt el leginkább, és Magyarországon is ezt a formát vezették be 2007. január elsejétől. A másik két ismert módszer – az úgynevezett beszélőkör és a konferencia modellek – között lényegében annyi a különbség, hogy milyen mértékben vonják be az érintetteket.
Az európai uniós előírásoknak megfelelően az Országgyűlés 2006-ban – a büntetőeljárásról szóló törvény módosításával – elfogadta a büntetőügyekben alkalmazható közvetítői tevékenység, mediáció magyarországi bevezetését. Baranyi Róbert ügyvéd szerint az új jogszabályok alkalmazásával intézményesen is lehetővé vált a sértettek mediáció keretében történő kárjóvátétele. Ám a teljes képhez hozzátartozik, hogy a büntetőeljárásokban már eddig is voltak – és alkalmazták is – olyan elemek, amelyek a hazai jogalkalmazást éppen ebbe az irányba terelték.
A különbség csupán annyi volt, hogy ezt a jogalkalmazást nem kifejezetten a sértett szemszögéből indítottuk vagy vizsgáltuk – mutatott rá a szakember. Például ha a lopással okozott kárt az elkövető megtérítette, enyhébb büntetéssel, azaz a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével is számolhatott, mégpedig komoly eséllyel. Intézményesített jóvátételről a sértett szempontjából azonban mégsem beszélhettünk. Ennek az lett a gyakorlati következménye, hogy a kár megtérítése nem eredményezett ab ovo büntethetőséget megszüntető vagy büntetést korlátlanul enyhíthető okot, így az elkövetők többségét sokszor nemigen ösztönözte – vagy csak elhanyagolható mértékben – arra, hogy a sértett kielégítésével kedvezőbb büntetést érjenek el. A büntetőeljárási kódexbe történő beemeléssel ezen az akadályon lépett túl – bizonyos ügycsoportokban – a magyar jog.
Az új jogszabály már nem, illetve nem csak a büntetés kedvezményes kiszabására koncentrál, nem csupán abba az irányba enged szabad utat az elkövető „jobbik énjének”. A változás lényege, hogy a másik oldalról közelíti meg a problémakört, és a sértettet helyezi a középpontba, s éppen a károsult kielégítéséhez fűz enyhébb jogkövetkezményeket. (Nagyon fontos rendelkezés, hogy csakis akkor, ha az elkövető a sértett által támasztott összes igényt kielégítette.) A kielégítés pedig adott esetben nem lehet könnyű, ha például a konkrét kár megtérítésén felül a sértett egyéb igénnyel is előáll (ami adott esetben már „sok” az elkövetőnek).
Ezen új jogi normák összességükben mégis arra sarkallják az elkövetőket, hogy érvényesítsék a reparációból származó előnyöket oly módon, hogy az állam és a terhelt is jól járjon. Az állam azért kerül jobb „pozícióba”, mert nem kell tovább érvényesítenie az egyre inkább elhúzódó és igen költséges büntetőeljárásokat. A terhelt azért, mert adott esetben megszűnik vele szemben az eljárás, vagy jóval enyhébb büntetéssel számolhat, mint anélkül. Szembesülhet tettének következményeivel, felelősséget vállalhat a cselekményéért, és lehetőséget kap annak jóvátételére. A sértett pedig azért, mert az eddigi gyakorlathoz képest jóval nagyobb az esélye arra, hogy az elkövető – lehetőleg még a nyomozati szakaszban – önként és peren kívül jóváteszi, leginkább megfizeti a bűncselekményből származó kárt.
Magyarországon a főként kisebb súlyú (személy elleni, közlekedési vagy vagyon elleni) bűncselekmények esetén van arra mód, hogy a büntető igazságszolgáltatás a sérelem helyreállítása, a sértett érdeksérelmének orvoslása felé mozduljon el, és ne elsősorban a jogszabálysértés megtorlásán „gondolkodjon”. Baranyi Róbert rámutatott: kisebb, pár tízezer forintos kárt okozó lopás, csalás, rongálás miatt indult eljárásból igen sok van – egyébként bármely uniós tagállamban –, így ahol bevezették a mediációt, ott fellélegezhetett az igazságszolgáltatás: a procedúrákat nem neki, hanem a sértettnek és az elkövetőnek kell valójában lezárnia. Számára sokszor egy feladat maradt – és rengeteg megspórolt pénz, munkaidő –, a folyamat végén pecséttel szentesíteni a felek kész döntését.
