Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A felperesek – nyaralni szándékozók – és az alperes (a továbbiakban A. Kft.) utazási szerződést kötöttek valamely szép vidékre, szállodába, repülővel, félpanziós ellátásra. Amikor a felperesek fizettek, az A. Kft. ugyanazon a napon megrendelte B. Kft.-től az utazást.
Majd A. szóban tájékoztatott: nem tudja biztosítani az utazást, drágábbat ajánlott, amit az ügyfelei nem fogadtak el, és bár visszafizette a részvételi díjat, azok kártérítési igényt jelentettek be. A. Kft. szerint közte és a későbbi felperesek között nem jött létre utazási szerződés, ő csak közvetítette az utat, az utazás szervezője tulajdonképpen a B. Kft. volt. Ezen állítása igazolására tanúbizonyítást indítványozott. (A felperesek eljárást kezdeményeztek a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő békéltető testületnél, amely fizetésre kötelezte az alperest.)
Az elsőfokú bíróság következett, amely szerint az utazásközvetítő szerződésről szóló 214/1996. kormányrendelet 10. § (1) bekezdése értelmében az alperes legkésőbb az utazás megkezdése előtt tizenöt nappal írásban állhatott volna el a kétségbevonhatatlanul létrejött utazási szerződéstől. A bíróság az alperes tanúbizonyítási indítványát egyenesen mellőzte, mondván: az okiratok megdöntésére a tanúvallomások sem lettek volna alkalmasak.
Megállapította azt is, hogy a kormányrendelet alapján az alperes nem volt jogosult a felperesekkel kötött szerződés felbontására, így nem vagyoni kárként az alperes az utazási díj száz százalékát köteles megfizetni, figyelemmel a Polgári törvénykönyv (Ptk.) 355. § (1) bekezdésében foglaltakra. Kifejtette: a nem vagyoni kár bekövetkezett a kudarcba fulladt nyaralás lelki hatásaival, a készülődésre fordított idő hiábavaló elteltével.
A. Kft. fellebbezett, szerinte a felperesek nem próbáltak másik utazási irodánál újabb utat lefoglalni, így az őket ért lelki sérelem és az arra alapozott kárigényük megalapozatlan, továbbá nem történt személyiségi jogsértés sem, amely a nem vagyoni kártérítési igényt megalapozhatná. Az utazásszervező a B. Kft. volt, míg ő csak utazásközvetítő. Az általa indítványozott tanúk kétséget kizáróan alátámasztották volna, hogy az utazási szerződésben tévesen és valótlanul szerepelt utazásszervezőként. A felperesek részére az út megrendelésekor nem az ő utazási feltételek elnevezésű okiratát, hanem az utazást szervező B. Kft. utazási feltételek elnevezésű okiratát adták át – érvelt A.
Sőt, tévedés történt (ez érvénytelenségi kifogás a polgári jogban – a szerk.), amit ugyan nem a felperesek okoztak, ám felismerhették volna, hogy az alperes csak a perbeli utazás közvetítője és nem szervezője – az okiratban feltüntetettektől függetlenül. A felperesek szerint mind a szerződésben, mind a számlán, mind az utazási hirdetésben alperes neve szerepelt.
Ha az alperest a szerződésben tévesen tüntették fel, miért csak a másodfokú eljárás során hivatkozott erre? – kérdezte kapásból a Fővárosi Bíróság, hiszen a másodfokú eljárásban előterjesztett ilyen tartalmú nyilatkozata a Polgári perrendtartás (Pp.) 235. § (1) bekezdésében foglaltak alapján nem vehető figyelembe.
Az utazási és utazást közvetítő szerződésről szóló, fent említett kormányrendelet értelmében az utazási szerződést írásban kell megkötni, ami az utazást közvetítő szerződésre is irányadó. Az alperes által állított szóbeli tájékoztatás – az alperes utazásközvetítői minőségére vonatkozóan – a Ptk. 217. § (1) bekezdése szerint alaki okból semmis, így nem vált a szerződés részévé. Nem vitásan okirattal szemben tanúbizonyítás lehetséges, azonban alakisághoz kötött szerződés esetén az okirat írásbeli tartalmának megdöntésére a tanúbizonyítás nem lett volna alkalmas, mivel a felek esetleges szóbeli megállapodása alaki okból érvénytelen lenne. Ezért nincs relevanciája, hogy az alperes a felperesek jelenlétében érdeklődött az utazás feltételeiről a B. Kft.-től.
Továbbá: a felperesektől a kárenyhítés körében nem volt elvárható, hogy az utazás megkezdése előtt három nappal másik irodánál ugyanerre az időtartamra hasonló árfekvésű és szolgáltatást nyújtó utazást keressenek. A felperesek azt nem vitatták, hogy az alperes ugyanezt az utazást másik időpontban felajánlotta, de azt a már korábban egyeztetett szabadságuk miatt nem tudták elfogadni. Az iratokból pedig az állapítható meg, hogy sem A., sem B. Kft. nem kívánta átvállalni a más helyre szóló utazások többletköltségét – mutatott rá a Fővárosi Bíróság, amely megítélte a nem vagyoni kártérítést.
