Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A klaszteresedés – amint azt a fejlett országokbeli tapasztalatok mutatják – egy viszonylag hosszú, sokszor több évtizedig tartó folyamat, melynek során meghatározhatók bizonyos fejlődési lépcsőfokok. Egy európai regionális klaszterekkel foglalkozó tanulmány összesen hat ilyen közös fejlődési szakaszt azonosított, melyek a legtöbb klaszter esetében megfigyelhetők. Egy-egy klaszter fejlődése ugyan nem biztos, hogy teljes mértékben követi ezeket a lépcsőket, de a fejlődési folyamat mozgatórugója hasonló – mondja Grosz András, az MTA Regionális Központja Nyugat-magyarországi Tudományos Intézet tudományos munkatársa.
Grosz szerint a működő klaszterekre alapvetően jellemző, hogy a benne lévő vállalkozások rendelkeznek a helyi/lokális tudás, szakértelem, speciális munkaerő, valamint az agglomerációs előnyök által létrehozott erőforrások mindazon kritikus tömegeivel, amelyeket képesek egyfajta versenyelőnyként felhasználni a klaszteren kívüli vállalkozásokkal szemben. Alapját a helyi versenytársak, beszállítók, vásárlók és intézmények együttműködéséből származó tudás és ismeret alkotja s tagjai a nemzetközi piacon is versenyképesek.
A fejlődő klaszterek ugyan már szintén rendelkeznek egy adott iparágban a vállalkozások azon tömegével – és saját kutatás-fejlesztési kapacitásokkal, infrastruktúrával –, ami alkalmas a klaszteresedés bizonyos előnyeinek élvezésére, azonban az együttműködési kapcsolatok és az információáramlás még nem érte el azt a fejlettségi szintet, ami a földrajzi koncentrációból fakadóan a klaszter igazi előnyeit is láthatóvá tenné.
A potenciális klaszterek kategóriába soroltak ugyancsak birtokolják a sikeres klaszterek létrehozásához alapvető elemek, tényezők többségét, azonban ezeket az elemeket még el kell mélyíteni, ki kell szélesíteni annak érdekében, hogy a pozitív agglomerációs hatások érezhetővé váljanak.
S végül vannak a politika által irányított és az ún. vágyálom klaszterek: előbbi kategóriába azok tartoznak, melyeket a központi vagy a regionális (tartományi) kormányzat jelölt ki azzal a céllal, hogy akár egy kritikus tömeget mint bázist, akár valamilyen helyben meglévő tudást mint alapot használva egy organikus fejlődés elősegítésével elindítson vagy katalizáljon egy klaszterizációs folyamatot. Mivel a „vágyálom klaszterek” esetében nemcsak a klaszteresedéshez szükséges kritikus tömeg, hanem szinte minden egyéb olyan előnyt jelentő elem hiányzik, ami az organikus fejlődés előfeltétele, rendkívül csekély esélyük van a klaszteresedési folyamatok beindulásának – mutatja be dióhéjban a fejlett országok különböző fejlődési szakaszban lévő klasztereit Grosz.
A klaszteresedés, illetve az egyes fejlődési szakaszban lévő klaszterek „előbbre lépése” tudatos gazdaságfejlesztési, területfejlesztési és vállalkozásfejlesztési politikával ösztönözhető, felgyorsítható. Ennek érdekében a fejlett országokban a beavatkozási lehetőségek és az alkalmazható eszközök, intézmények széles tárházát – képzések, nemzetközi kapcsolatok, beruházások támogatása stb. – dolgozták ki az elmúlt évtizedben. A fejlett országok klaszterpolitikája vegyes képet mutat: a szomszédos Ausztriát a tartományi szinten megjelenő klaszterpolitika jellemzi, vagyis az egyes tartományok gazdaságfejlesztési politikájában ugyan hasonlóképpen, de annak helyi viszonyaihoz igazodva jelenik meg a klaszterek fejlesztése. Németországban a klaszterpolitika ugyancsak tartományi szinten irányított: a „klasztermegközelítés” alkalmazásával a tartományok szerkezetváltásának elősegítését célozza meg. A holland nemzeti szintű klaszterpolitika a vállalkozások versenyképességének és innovativitásának javítását célzó technológiai együttműködésre koncentrál, míg Olaszország klaszterpolitikája regionális irányultságú: itt helyi termelési rendszerekre és iparági körzetekre koncentráló iparpolitikákat dolgoztak ki, Belgiumban pedig – a német és osztrák módszerhez hasonlóan – szintén regionális szintű klaszterpolitikáról beszélhetünk.
Szilágyi Eta
