Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A fővárosban már a hatvanas-hetvenes években, a lakótelepek épülésével megfigyelhető volt az akkor még csak a városon belüli szuburbanizáció, amelynek mozgatója az volt, hogy az ötvenes évek elején a belső városrészhez kapcsolták az úgynevezett elővárosi gyűrűt. A tehetősebbek ekkortól főleg a budai, zöldövezeti városrészeken belül kerestek letelepedési lehetőséget, míg a kevésbé módos családok a pesti oldal zöldövezeti területeit választották jövendő otthonaik színteréül. A Városkutatás Kft. szakemberei szerint ez a tendencia hasonló a nyugat-európai és tengerentúli országok nagyobb városainak és környezetüknek a fejlődéséhez. Az Egyesült Államokban például a XX. század első felétől kezdve riasztó méreteket kezdett ölteni a nagyvárosok szuburbanizációja, és hasonló folyamatok zajlottak le - még ha kisebb nagyságrendben is - Nyugat-Európában. Jó példája ennek Los Angeles, ahol a lakosság kivándorlását a belső városmagból a környező kistelepülésekre nem próbálta visszafogni az akkori kormányzati politika, sőt támogatta azzal, hogy hosszú évekig nem fejlesztette például a belső városrészek villamosközlekedési hálózatát. Ugyanakkor központi forrásokkal segítette ezeknek a településeknek elővárossá fejlődését: kedvező lakáshoz jutási jelzáloghitel-konstrukciókat dolgoztak ki, ösztönözve a kiköltöző családokat az elővárosbeli, tágas, kertes családi otthonok megteremtésére; az egyéni közlekedés fejlesztésére helyezve a hangsúlyt óriási autópálya-beruházásokat valósítottak meg, miközben jelentős állami támogatásokat nyújtottak a nagyvárosokat övező településeknek infrastruktúra-fejlesztéseikhez.
Az amerikai modellnek - a szakemberek szerint - előnyei mellett számos hátránya is van: a fokozatosan kiépült elővárosokban a korábbinál ugyan minőségibb életteret teremtettek maguknak a családok, de például a különféle szolgáltatásokhoz már csak gépkocsival, gyakran nagy távolságokat megtéve juthatnak hozzá - ami nemcsak több időt, benzint igényel, de közben erősen szennyeződik a levegő is -, az elhagyott belváros pedig fokozatosan lerobban, lakhatatlanná válik. Az adatok szerint bár a kivándorlási folyamat a tengerentúlon a 60-as évektől lelassult, a korábban csak a szűk elitnek lakóhelyet nyújtó amerikai elővárosokban él ma a népesség mintegy 45 százaléka.
Nyugat-Európában az „irányított” szuburbanizációnak az amerikainál kedvezőbb modelljei valósultak meg. Nyugat-Berlin esetében például a városállam és Brandenburg állam (amelyhez a teljes környező terület tartozik) úgynevezett tervezési hatóságot állított fel a hosszú távú fejlesztési programok kidolgozására. E közös hatóságnak vétójoga van egyebek mellett az övezetmódosítási kérdésekben, és egy-egy agglomerációs település esetében a regionális tervben határozzák meg a húsz év alatti lakosságszám-bővítés megengedett legnagyobb mértékét. Bécs esetében több mint tíz évvel ezelőtt Bécs, Alsó-Ausztria és az agglomerációval szomszédos Burgenland részvételével hoztak létre egy közös tervezési hatóságot, melynek feladatkörébe elsősorban a településpolitika, a környezetvédelem és a közlekedésfejlesztés tartozik.
Jóval kialakulatlanabb a helyzet Budapesten, ahol a lakónépesség tömeges kiáramlása a fővárosból - a mind nagyobb légszennyezés, a zaj, a rossz közbiztonság és nem utolsósorban a budapestinél alacsonyabb ingatlanárak miatt - jóval később, mindössze tíz-tizenkét éve kezdődött el, szintén a tehetősebb, felső középosztálybeli rétegből. A folyamat kezdetén elsősorban a budai hegyvidék szomszédos települései - Budakeszi, Budaörs és Solymár - voltak a célterületek, de mivel ezeken a településeken többnyire elfogytak az építési területek, tágult az agglomeráció: ma már a korábbi 48 helyett 78 települést magában foglaló térségben Budajenő, Biatorbágy, Nagykovácsi, Telki mellett Érd, Etyek, Dunakeszi, Gyál, Vecsés, Göd és Szentendre is a keresett települések listájára került.
A kiköltözési folyamat Kovács Róbert kutató, az Oso-Polar Kkt. vezetője szerint az elmúlt évtizedben ugyan olykor veszített lendületéből, de amint azt a számadatok is alátámasztják, újból felerősödni látszik. A főváros ugyan fejlesztési-rehabilitációs programok beindításával próbálja újra lakhatóvá tenni a lerobbant belső részeket (mint például a ferenc-, a józsef- és az erzsébetvárosit), ez egyelőre azonban a gazdagabb rétegek számára nem elég visszatartó erő a csendes, hangulatos, sok zölddel, nagy kerttel körülvett agglomerációs lakhatási lehetőséggel szemben.
Mindemellett a budapesti agglomeráció települései különböző fejlesztési stratégiákat dolgoztak ki a fővárosból mind nagyobb számban kitelepülő családok fogadására. Vannak (például Csömör és Dunavarsány), amelyek a lakosságszám növelését és azzal párhuzamosan a vállalkozásokat célozták meg hosszú távú fejlesztési programjaikban, megint mások - mint például Telki - a kiköltözőket a fővárosba bejáróként, kerttelepülésként fogadja, s nem kíván jelentős számú új munkahelyet teremteni, míg Piliscsaba, Veresegyház, Gyál és Érd kiegyensúlyozottabb lakosságnövekedést szeretne elérni. Ennek oka, hogy ezek a települések gyakran nem rendelkeznek megfelelő infrastruktúrával és olykor a helyi egészségügyi, oktatási szolgáltatások színvonala sem elég korszerű.
Szilágyi Eta
