Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Györgyi álláspontja szerint a jelenleg hatályban lévő 1978. évi IV. törvényt napjainkra olyan sokszor módosították – a változtatások 905 törvényhelyet érintettek –, hogy az már megbontotta a hajdan egységes szerkezetet. „Elvileg elképzelhetőnek” tartja, hogy a most kezdődő törvényhozási ciklusban befejeződik az újrakodifikálás, az előkészítő munkálatokra Dávid Ibolya miniszter asszony 2001 márciusában egy bizottságot kért fel. A büntetőjogász az elmúlt két évben csak a NAPI Jogásznak nyilatkozott.
– Bár a hetvenes évek közepén ön is részt vett a jelenleg hatályos Btk. megalkotásában, mégis engedje meg a kérdést: milyennek ítéli meg a jelenleg hatályos magyar kódex színvonalát? Alkalmas-e most, 2002-ben a funkciója betöltésére?
– Az 1978. évi Btk. a maga idejében olyan volt, mint maga az ország: viszonylag liberálisnak számított a szocialista országok törvénykönyveihez képest. Magán viselte egy erős szovjet-orosz hatás nyomait – ez megnyilvánult a társadalomra veszélyesség fogalmának használatában, az állam elleni bűntettek szabályozásában –, de számos intézményében tükrözte a tradicionális magyar büntetőjogi kultúrát és figyelemmel volt – például a napi tételes pénzbüntetési rendszer bevezetésénél – a nyugati országok legújabb büntető törvénykönyveinek a megoldásaira is. Szocialista „jellegzetessége” volt még a halálbüntetés fenntartása. Megjegyzem, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény eredeti szövege 1950-ben még nem tiltotta a halálbüntetést, és csak 1983-ban született meg az Egyezmény hatodik kiegészítő jegyzőkönyve, amely békeidőre megtiltotta a halálbüntetés alkalmazását. A hetvenes évektől elsősorban Horváth Tibor miskolci büntetőjogász professzor volt az, aki a halálbüntetés békeidőben való alkalmazását ellenezte, sőt általában is megkérdőjelezte azt, hogy a halálbüntetés alkalmas büntetési rendszerünk célkitűzéseinek az elérésére. A professzor úr nevéhez fűződik egyébként az a beadvány, amelynek alapján az Alkotmánybíróság 1990-ben kimondta a halálbüntetés alkotmányellenességét.
Összességében elmondható, hogy a Btk.-nak a büntetőjogi felelősség feltételeire vonatkozó rendelkezései, az úgynevezett dogmatikai rész jórészt időtállónak bizonyult, és elmondható az is, hogy a köztörvényes bűncselekmények szabályozását megfelelő színvonalon oldották meg a magyar szakemberek. A kódex nagyszámú módosítása és kiegészítése a társadalmi viszonyok gyors változásaival, az országban végbement társadalmi, gazdasági és politikai átalakulással törekedett lépést tartani. A szankciórendszer kialakításában ugyanakkor jelentős változások várhatók.
– Ebben mennyire játszik szerepet a börtönök túlzsúfoltsága?
– Az európai büntetőjogi reformok jelenleg főként arra a kérdésre keresnek választ, hogy a hatalmas költségekkel járó szabadságvesztés helyett miképpen alakíthatók ki olyan büntetőjogi eszközök, amelyek lehetővé teszik a szabadság elvonásának a mellőzését, mégis kellően hatékonyak a bűnözés elleni küzdelemben és nem eredményezik a büntetőjogi kontroll fellazulását. Magyarországon jelenleg valóban zsúfoltak a büntetés-végrehajtási intézetek, erre az európai uniós országjelentések, a hazai szakirodalom és a büntetés-végrehajtás ügyeiért kormányzati felelősséget viselő igazságügyi tárca elemzései egybehangzóan rámutatnak. A büntetési rendszer kérdéseivel foglalkozó tanulmányok ismételten felhívták a figyelmet arra, hogy Magyarországon százezer lakosra 160 fogva tartott (elítélt, előzetes letartóztatásban lévő, elzárást töltő) ember esik, addig az európai uniós országok átlaga ennek a fele. A Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságának hetilapja ez év elején „Megtelt a csónak” címmel közölt cikkét így fejezi be: „Aki járja a zárkákat, az egészen elképed, hiszen nem egy embert, hanem egy gombostűt sem lehet lassanként leejteni.” Ez így van, annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban a kormány több új intézetet épített és várhatóan sor kerül egy hat évre szóló fejlesztési terv elfogadására is. A közelmúltban éppen a probléma kezelése érdekében készült el többek közt a pártfogó felügyelet továbbfejlesztését célzó előterjesztés.
– A szocializmus bukása óta számos környező országban új büntető törvénykönyv született. Magyarország késésben lenne?
– Tény, miközben a szlovének 1994-ben, az oroszok '96-ban, a lengyelek '97-ben, a horvátok 1998-ban új kódexet fogadtak el, és készül az átfogó reform Csehországban és Szlovákiában is, a kilencvenes évek gyorsan változó viszonyai között mi „csak” új büntetőnovellákkal igazítottuk ki a törvényt. Ám ezt nem tartom bajnak, egy új Btk.-nak is megvannak a maga előfeltételei. Ezek pedig most, amikor egy az európai uniós integráció előtt álló állam fogalmazhatja meg egységes büntetőjogi elveit, sokkal kedvezőbbek. Ráadásul eddigi erőfeszítéseinket a brüsszeli hatóságok pozitívan értékelik. Ami a további nemzetközi
összehasonlításokat illeti, az 1992-ben elfogadott francia büntetőtörvénykönyv megalkotása évtizedeken keresztül zajlott, Németországban pedig ez a munka 1955-től 1975-ig tartott. Ráadásul az élet újabb és újabb kihívásokat tartogat. Elég megemlítenem, hogy a tavalyi szeptemberi merényletek kapcsán az Európai Unió várhatóan kerethatározatot alkot a terrorista cselekményekkel szembeni büntetőjogi fellépés érdekében, ez pedig nyilvánvalóan feladatot jelent a magyar törvényhozás számára is. Álláspontom szerint az új Btk. elvileg 2006-ra elkészülhet. A kormányprogramban nyilván megfogalmazásra kerülnek az új kormány büntető törvényhozással kapcsolatos célkitűzései, amelyek meghatározzák az ezzel összefüggő tevékenység irányait.
– Engedje meg, hogy az új Btk.-ról áttérjünk arra az időszakra, amikor Ön a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze volt. A rendszerváltás óta szakmai és politikai vita tárgya, hogy az ügyészség a kormány, avagy a parlament felügyelete alatt működjön. Miképp látja ezt a kérdést?
– A legfőbb ügyészi tisztségre való felkérést 1990 májusában kaptam és rövid gondolkodás után hozzájárultam ahhoz, hogy a parlamentben jelöljenek erre a posztra. Június 25-én választott meg az Országgyűlés hatévi időtartamra. A nyugat-európai országok nagyobb részében az ügyészség hagyományosan a kormány alá rendelt szervezet. Nekem egy ilyen irányú reform megvalósítására határozott elképzeléseim voltak, ezért Antall József miniszterelnök úrnak azt javasoltam, hogy a hivatalom kidolgoz egy törvénytervezetet, miszerint a Legfőbb Ügyészség különállása megszűnne és az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alatt működne. A törvényjavaslatot 1993-ban nyújtotta be a kormány, az elfogadáshoz az alkotmány módosítására lett volna szükség, ám ez végül nem ment keresztül a parlamenten. Hasonló javaslatot terjesztett elő Dávid Ibolya miniszter asszony 1998-ban, ám akkor sem volt meg a kétharmados többség. Napjainkban egyébként az európai országok gyakorlata eltérő, ezt tükrözi az Európa Tanács 2000-ben elfogadott ajánlása az ügyészségnek a büntető igazságszolgáltatásban betöltött szerepéről. Ez két modellt tart szem előtt: a kormánytól független ügyészségek esetében azt javasolja, hogy legyenek figyelemmel a kormány büntetőpolitikai elképzeléseire, a kormány felügyelete alatt működő ügyészségek esetében pedig a konkrét ügyek intézésében a függetlenség biztosítására javasol garanciákat. E körben egyébként számomra igen érdekesek voltak a személyes tapasztalataim: a francia, holland, német ügyészségi vezetők igen jónak tartották a magyar modellt, egy osztrák kolléga pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy a magyar megoldás Ausztria számára „komoly megfontolást érdemlő alternatíva” lehet. Természetesen a mi szabályozásunknak is megvannak a maga sajátosságai, például míg az Állami Számvevőszék, a Magyar Nemzeti Bank vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke nem, addig a legfőbb ügyész a politikai pártok által delegált miniszterekhez hasonlóan interpellálható.
– A rendszerváltás után milyen politikai örökséggel kellett szembenéznie az ön által vezetett szervezetnek?
– Ez az örökség sok vonatkozásban igen súlyos volt. Ismert tény, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő bírósági megtorlásokban több ügyész meghatározó szerepet vállalt és az ügyészség közreműködött olyan eljárásokban is, amelyek utóbb a semmisségi törvények hatálya alá estek. A magyar törvényhozás a bírói és az ügyészi testület tekintetében általános felülvizsgálatot nem rendelt el. A politikai ügyekben közreműködő ügyészek eltávoztak a szervezetből. A rendszerváltás folyamatával egyidejűleg rendkívül erős bűnözési hullám érte az országot. A hatvanas-hetvenes években átlagosan évi 120 ezer bűncselekmény vált ismertté, ez a szám a rendszerváltás éveiben hamarosan megduplázódott. 1998-ban a bűnügyek száma aztán elérte a 600 ezres számot is, hogy utána 450 ezer körül stabilizálódjon. Ebben a helyzetben – a drámai növekedés ellenére európai összehasonlításban Magyarország még mindig közepesen leterhelt országnak számít – egy dezorganizált szervezet nem tudta volna ellátni feladatát. 1992-ben az Országgyűlés törvényt fogadott el az ügyészségi tisztújításról. Minden ügyészi szerv vezetésére új pályázat alapján kerültek a vezetők és ez stabilizálta a szervezetet. A jelenleg dolgozó ügyészségi munkatársak többsége már 1990 után kezdte meg a hivatását.
– Miképp értékeli legfőbb ügyészi tevékenységét?
– Az értékelés nem az én feladatom. Azt viszont elmondhatom, hogy életem szép napja volt, amikor 1996-ban, hat esztendei szolgálat után Göncz Árpád köztársasági elnök úr további hat esztendőre újból a legfőbb ügyészi tisztségre javasolt az Országgyűlésnek, amely több mint kétharmados többséggel újból megválasztott. Nevezetes nap volt az is, amikor 1999-ben az Országgyűlésnek beszámoltam az ügyészség és a magam működéséről. A beszámolót követő vita után a tisztelt Ház 96 százalékos többséggel elfogadta a beszámolómat, azaz a képviselők azt mondták, hogy az ügyészség tisztességesen végzi a munkáját.
Drávucz Péter
A megkérdezett
Györgyi Kálmán családjának van jogászhagyománya: anyai dédapja a pécsi királyi tábla tanácselnökeként dolgozott a századfordulón, édesapja azonban nem szakmabeli, hanem röntgenorvos volt. 1957-ben az érettségi után dolgozott az országos vérellátó szolgálatnál, majd földmérőként „végiggyalogolta” az országot. Ezt követte a jogi egyetem, ahol Kádár Miklós professzor személyisége rendkívüli hatást gyakorol rá. Érdeklődése hamar a büntetőjog felé fordult, szakdolgozata „A bűnösség kérdései a hamis vád és a hamis tanúzás minősített eseteiben” címet viseli, ami szerinte jelzi, hogy már „fertőzöttnek” számított. 1964-ben oktatóként az egyetemen maradt. „Iszonyúan sokat” olvasott, „elég jól” megtanult németül és 1969-ben ösztöndíjasként egy évet eltölthetett a freiburgi Max Planck büntetőjogi tanintézetben – a pályázat beadására is Kádár professzor „bujtotta fel”. Itt alapozza meg a mai napig élő nemzetközi kapcsolatait. Az ELTE Állam- és Jogtudományi karának dékánhelyettese 1979-től 1985-ig, majd dékánja 89-től 1990-ig. 1990. június 25-től 2000. május 15-ig a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze. Az Igazságügyi Minisztériumban 2000 májusában „lép szolgálatba”, feladata miniszteri biztosként az új Büntető törvénykönyv megalkotásának szakmai koordinálása. (A kodifikációs bizottság társelnöke Nagy Ferenc szegedi jogászprofesszor.) Felesége szintén jogász, fia egyetemi hallgató.
Hobbija a hobbiszinten sportol, nyolc kilométert a mai napig „gond nélkül” lefut, ezenkívül teniszezik és a kerékpározik. Ha az ideje engedi, síel, kedvenc lesiklópályái Ausztriában és Szlovákiában vannak. Főbb művei:
A Büntető törvénykönyv kommentárja I–II. (társszerző 1968)
Büntetőjog. Általános rész I–II. (társszerző, 1973)
Büntetések és intézkedések (1984).
