Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Interjú dr. Bárándy György ügyvéddel
A büntetőjog eszköztárában többet jelent a gyors felderítés, mint a szigorú ítélet. Sokszor indokolatlan az előzetes letartóztatás. Mit jelent a jogos védelem arányossága és hol húzódik az újságíró véleményének határa? Egyebek mellett erről is beszél a nagy tapasztalatú ügyvéd, aki ma is súlyos bűncselekményekkel vádolt személyeket véd.
– Ha visszatekint a pályájára, az emlékei közül mit idéz fel először?
– Ötvennégy éve vagyok ügyvéd, kis „megszakítással”, mert 1951-ben internáltak Kistarcsára. A mai napig nem tudom, hogy miért. Még olyan papírt sem kaptam, mint az ott lévők közül nagyon sokan, nevezetesen hogy kémgyanús lennék. A maiak szerencsére már nem is értik ezeket a dolgokat. Kistarcsán 52-en laktunk egy szobában, az ablaküvegen csak a világosság jött be, kilátni rajta már nem tudtunk. Kimenni nem lehetett, napközben az ágyon kellett ülni és megtörtént, hogy hónapokig a napi negyedórás sétára sem volt mód. Az élelmiszeradagok alapján egy orvos fogolytársunk kiszámolta, hogy napi 800–900 kalóriát kaphatunk. Télen az 52 embernek napi egy vödör szén járt a fűtésre.
– Miképp lehetett maradandó lelki és fizikai következmények nélkül túlélni az ilyen körülményeket?
– A lefogást követő stresszes állapot csupán néhány hétig tart, utána az ember magához tér. Egyébként ügyvédi praxisom során mindegyik védencem maradandó következmények nélkül átvészelte az előzetes letartóztatást, vagyis az ember minden helyzetben képes kitartani, talpra állni. Kistarcsáról 1953-ban szabadultam, ám a mai napig tudom, mit érezhetnek védenceim a mögöttük becsapódó cellaajtó hangjának hallatán. Majd három évi segédmunkáskodás után – sokat dolgoztam például a Tolbuhin körúti vásárcsarnokban – 1956-ban kerültem vissza az ügyvédi kamarába. Természetesen nem védhettem az úgynevezett nullás, szigorúan bizalmas ügyekben, erre az akkori hatalomnak megvolt a maga ügyvédi stábja. A hetvenes években már annyit javult a helyzetem, hogy eljárhattam katonai ügyekben is.
– Mennyiben volt a maihoz képest más a hatvanas évekbeli büntetőjogi gyakorlata, milyen szembetűnő változások történtek az eltelt évtizedek alatt?
– A hatvanas évektől egyre inkább partnerként kezelték az ügyvédeket, nyilvánvalóvá vált az a tétel, hogy az állami büntetőapparátussal szemben a gyanúsítottat, a vádlottat csupán a jogi képviselője védi, vagyis az ügyvéd egészséges ellensúlyt képez az eljárás során. Világossá vált az is, hogy a szigorú ítélkezés önmagában nem elég a bűncselekmények visszaszorítására. Akkoriban vagyoni bűncselekményért is kiszabtak halálbüntetést, így például a társadalmi tulajdon károsításáért, ha a cselekményt ismételten vagy – a kor nyelvének megfelelően – nem bűnszervezetben, hanem „bűnszövetkezetben” követték el. A szigorú ítélkezés tehát nem volt önmagában gyógyír, sok bűncselekményt követtek el például a hatvanas-hetvenes években is, és – nem véletlenül – éppen a börtönök túlzsúfoltsága miatt kellett kétévente amnesztiát hirdetni. Hiszem, hogy visszatartó hatása elsősorban a sikeres felderítettségnek van. A betörőt nem érdekli, hogy két vagy három évet kap, számára az az alapkérdés: mekkora esélye van arra, hogy megússza a cselekményt.
– Manapság az igazságszolgáltatással szemben az egyik leggyakoribb bírálat az eljárások lassúsága, e téren a legrosszabb időszak a kilencvenes években kezdődött. Melyek lehetnek e tendencia okai?
– Tény, hogy a hatvanas években az átlagos büntetőügyek egy-másfél év alatt befejeződtek. Jelenleg ennél hosszabb ideig tartanak, de mintegy három éve érezni lehet az eljárások csökkenő időtartamát is. A relatíve hosszú eljárások problémája igen összetett, említhetnénk a megnövekedett ügymennyiséget, az állampolgárok romló megjelenési fegyelmét. Az okok közt szerepel a bírói pálya elnőiesedése is, félre ne értsen senki, nemzeti érdek hogy a fiatal hölgyek gyereket vállaljanak, ám a kieső időben valakinek el kell végezni az ő munkájukat is. Annál is inkább, mert a női bírák minden szempontból egyenértékűek a férfi bírákkal. Összességében egyébként kijelenthetem: az elmúlt évtizedekben egy igen tisztességes, felkészült magyar bírói kart ismertem meg. Igaz, a jelenlegi előzetes letartóztatások elhúzódásának tendenciáját jó részben bírói szakmai hibának tartom.
– Mit ért ezen?
– A gyanúsítottak hosszú hónapokat töltenek a rács mögött úgy, hogy közben ki sem hallgatják őket. A bíráknak a jelenlegi gyakorlatnál sokkal alaposabban kell megvizsgálniuk azt, hogy az adott ügyben milyen nyomozati cselekmények történtek, avagy nem történtek. Ha a rendőrség hónapok alatt nem foganatosított semmilyen nyomozati cselekményt, akkor azt kell vizsgálni, hogy az előzetes letartóztatás fenntartása indokolt-e a továbbiakban. A bírák manapság nemegyszer automatikuson adnak helyt az ügyészség hosszabbítás iránti kérelmének, holott a törvény előírja: amennyiben az ok megszűnt és nincs az újbóli elrendelését indokló körülmény, az előzetes letartóztatást meg kell szüntetni.
– Nemrég volt egy eset, amelyben a házigazda az otthonában rátörő két embert halálosan megsebesítette. Ennek kapcsán szakmán belül is megoszlanak a vélemények. Miképp látja, mennyiben helyes a jogos védelem kapcsán a jelenlegi gyakorlat?
– Az előzetes letartóztatáshoz hasonlóan tisztázatlan a jogos védelem, az azzal összefüggő arányosság kérdése. Az egyik legnagyobb hazai büntetőjogász, Angyal Pál úgy véli, hogy adott esetben a jogos védelem megáll még az ellopott tárgyakkal távozó tolvajjal szemben is. Azaz, utánamehetek, az ellopott dolgot visszaszerezhetem, mert még lehetséges az eredeti állapot helyreállítása, a jogos tulajdonom visszakerülése. Továbbá: ha például olyan emberek támadnak rám, akik akár puszta kézzel képesek megölni, erre képezték ki őket, honnan tudjam én, hogy mi minősül életveszélyes eszköznek? Nekem, a jog talaján állónak kellene figyelembe vennem a jogtalanság talaján támadó érdekeit? Ahol életveszélyes eszközzel támadnak rám, ott pedig egyszerűen nem merülhet fel az arányosság kérdése.
– A Nyírfa-ügyben az Alkotmánybírósághoz és az állampolgári jogok országgyűlési biztosához fordult. Mi volt ennek az oka?
– A Nyírfa-ügyben a bírónak és az ügyésznek rendelkezésére állt a teljes nyomozati anyag, míg én egy papírlapra jegyzetelhettem, amelyet ráadásul ki sem vihettem a tárgyalóteremből. Úgy véltem, ez alkotmányellenes és ellentétes az „egyenlő fegyverhasználati jogokról” rendelkező, idevágó strasbourgi határozattal. Az Alkotmánybíróság a határozatában egyébként ki is mondta, hogy hatályon kívül helyezi a titkos iratok védő számára való kiadásának tilalmát. Ezzel egybehangzóan foglalt állást az ombudsman is. Hazavihettem tehát a papírokat, jegyzeteket, miután nyilatkoztam arról, hogy van tárolásra alkalmas páncélszekrényem.
– Milyen további ellentmondásokat lát még a hazai bírósági eljárások gyakorlatában?
– A sajtó-helyreigazítási eljárások olykor nevetségesen alacsony pénzbüntetései a kiadókat és az újságírókat nem tartják vissza a jogsértésektől. Az állandó bírói gyakorlat szerint a vélemény nem büntethető, abban azonban már megoszlik a bírói gyakorlat, hogy adott esetben mi a vélemény és mi a tényállítás. Ha az utóbbira volt példa és megállapítandó a nem vagyoni kár, ennek olyan mértékűnek kell lennie, hogy az elkövetőt – vagyoni helyzetére is tekintettel – a jövőben megfontolásra késztesse, visszatarthassa az alaptalan tényállításokat.
– Mindent elért, amit egy védőügyvéd elérhet. Mi mozgatja még 83 évesen is?
– Pár évvel ezelőtt felvetettem a fiamnak, hogy nyugdíjba mennék, ráadásul úgy éreztem, meg is érdemlem. Azt mondta, ne tedd, mert meghalsz. Ebben van is annyi igazság, hogy az elfoglalt embernek nincs ideje saját magával törődni. Ráadásul általában segíteni tudok, az ember már a koránál fogva sokat tapasztalt, sokféle döntést ért meg. Azért dolgozom annyit, mert részben nem engedik abbahagyni, meg nem is nagyon kell rábeszélni, a munkámat ma is élvezem.
Drávucz Péter
A megkérdezett
Dr. Bárándy György 83 éves, az egyik legrégebben praktizáló magyar ügyvéd. Nős, egy gyermeke van. Édesapja jogot végzett, bár inkább a gazdálkodást választotta a család Jász-Nagykun-Szolnok megyei középbirtokán. Fia és unokája egyaránt jogász, előbbi szintén neves büntetőügyvéd, a fővárosi kamara főtitkára, utóbbi ügyvédjelöltként a Bárándy és társai ügyvédi irodában dolgozik. Dr. Bárándy György a rengeteg napi teendője miatt a mai napig „nem tudott” nyugdíjba menni, az ügyfelei nem engedik.
