Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– A „fejlett” igazságérzete miatt feltehetően számos konfliktusa akadt az iskolás évei alatt...
– Olyan sok nem volt, ám annyi bizonyos, hogy már akkor is érzékenyen érintett, ha valakit alaptalanul bántottak. Azt hiszem, végül is ez indított el a jogi, majd a bírói pálya felé. Az egyetemen aztán – amikor már némi rálátásom volt az emberek hatósággal szembeni kiszolgáltatottságára – egyértelművé vált, hogy az igazságszolgáltatás működése, ezen belül is a közigazgatási bíráskodás érdekel.
– Kezdő bíróként a nyolcvanas években milyen tapasztalatokat szerzett az említett emberi kiszolgáltatottságról?
– Abban az időszakban még számos lakótelep épült, Pestlőrincen, Káposztásmegyeren és Békásmegyeren százával sajátították ki az ingatlanokat, amire megvolt az előirányzott összeg, ám egy fillérrel sem több. Előfordult, hogy az állam által felajánlott összeg és a valós érték között egymillió forint volt az eltérés! Éreztem az emberek tehetetlenségét, elkeseredettségét. Ma már a kisajátításoknak az Alkotmányban foglalt garanciájuk van, kizárólag feltétlenek, azonnaliak és teljesek lehetnek. A kisajátítási perek mellett természetesen más ügyeim is voltak, így például Esztergomban is bíráskodhattam, amit a mai napig igen nagy szerencsének tartok. Egy vidéki bíróságon mindent tárgyalnak, a repertoáromban benne voltak a vadkárperek, a holttá nyilvánítási eljárások, a családjogi perek is.
– E sokszínűségen túl mennyiben más vidéken ítélkezni, mint a fővárosban?
– Félre ne értsen senki, ám vidéken egy bíró jobban bízhat abban, hogy a felek igazat mondanak. Ha úgy tetszik, kevésbé „rafináltak” az emberek. Volt egy perem két tanyasi szomszéd közt, az egyik állította, hogy pár hónapra kölcsönadta a vita tárgyát képező összeget, a másik ezt tagadta. Lényegében semmi fogódzó nem volt. A „szemkontaktus” alapján az a meggyőződésem alakult ki, hogy valóban megtörtént a kölcsönnyújtás. Az adós az ítélethirdetés után odajött és azt mondta: „Bíró úr, szégyellem magam, de valóban kölcsönvettem a pénzt.” Az ilyen esetek óriási lendületet adhatnak egy fiatal bírónak. És voltak megrázó esetek is. Egy ítéletben az alkoholista, feleségét, gyermekeit rendszeresen, súlyosan bántalmazó férjet a közös lakás elhagyására kellett köteleznem. A kiküldött végzés azzal jött vissza, hogy a férfi meghalt: nyilvánvaló volt, hogy öngyilkos lett. Számtalanszor végiggondoltam a döntést, ám mindig arra lyukadtam ki, hogy nem hozhattam más ítéletet: a gyerekek fejlődésének érdeke miatt a férfi nem maradhatott a lakásban. Ám nagyon keményen kellett szembesülnöm az óriási bírói felelősséggel. Emberek sorsáról, vagyonáról, méltóságáról döntünk, a bírói pályát ez teszi igazán nehézzé.
– Ezt a terhet miképpen dolgozza fel a bíró? Bizonyos ítéletek után rémülten riad fel éjszakánként?
– Még egy jó bírónak sem kizárólag helyes döntései vannak, az ember minden ügyben vajúdik. Nem vagyunk tévedhetetlenek, az Alkotmány éppen ezért biztosítja mindenki számára a fellebbezési jogot. Ám ha nem tűnök szerénytelennek, a magyar bírói kar színvonala nagyon jónak mondható, a statisztikai adatok például azt bizonyítják, hogy az első fokon meghozott döntések nyolcvan százalékát nem támadják meg a másodfokú fórum előtt. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a nyolcvanas években a méltatlan munkafeltételek, a megalázó fizetések miatt két-három év után rengetegen továbbálltak – az akkori hatalomnak nyilvánvalóan nem volt szüksége erős és önálló harmadik hatalmi ágra. Ennek az a máig ható következménye, hogy nagyon kevés a középkorú bíró; az ötven év fölötti korosztály mellett a döntő többséget a lényegében kezdőnek számító harmincasok alkotják. Szerencsére a rendszerváltás után megkezdődhetett a tudatos állományépítés, mára tömegesen jelentkeznek a fiatalok és a bírói karba csupán a legkiválóbbak tudnak bejutni.
– Közismerten igen elfoglalt. Hogyan tolerálja ezt a családja?
– Túlságosan sok szabadidőm valóban nincs, a családom viszont elfogadja, hogy a munkám egyben a szenvedélyem. Annyit dolgozom, amennyit szerintem egy bírónak dolgoznia kell. Egy luxust engedek meg magamnak, minden este tízkor lefekszem aludni. Reggel pedig a pestszentlőrinci erdőben kezdek biciklizéssel, egyrészt csak így bírom az egész napos „strapát”, másrészt volt középtávfutóként – egyszer még Budapest-bajnok is lettem – szükségem van a mozgásra. Szívesen futok is, de a jelenlegi súlyom miatt kezdem előnyben részesíteni a manapság oly divatossá vált „erőgyaloglást”. A fentiekből látható, hogy a társasági életre, akár egy esti sörözésre nemigen jut időm.
– Úgy hírlik, rajong a festészetért...
– Mintegy tizenöt éve festegetek amatőr szinten, saját örömömre. Nagy kedvenceim Chagall, Van Gogh, Kandinszkíj, Paál László, Csontváry. A múltkor egyébként egy szakavatott ismerősömhöz elvittem néhány képet: azt a diplomatikus véleményt mondta, hogy azok súrolják a műalkotás határát. És van még egy „gyengém”, a középkori freskók.
– Februártól a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese. Miként képzeli el a jövő hazai bíróságait?
– Az Európai Unió valamennyi tagállamában jó, vagy egyenesen kiváló a bíróságok helyzete. A korszerű és hatékony igazságszolgáltatás a polgárok megbecsülése az állam részéről. Ehhez meg kell teremteni a személyi és anyagi feltételeket. A legjobb jogászokból kell kiválasztani a bírákat, és a tárgyalóterem sem nézhet ki úgy, mint egy raktár vagy vasúti váró. A tárgyalóterembe belépő polgároknak azt kell érezniük, hogy ott az ügyeikben az arra legalkalmasabb emberek, magas színvonalon döntenek.
Drávucz Péter
A megkérdezett
Dr. Lomnici Zoltán 1954. december 22-én született Budapesten, egyetemi tanulmányait 1979 februárjában fejezte be. Egy hónap múlva fogalmazóként lépett szolgálatba a Pesti Központi Kerületi Bíróságon, majd a szakvizsga letételét követően, két év múlva bírósági titkárnak, 1982 márciusában pedig bírónak nevezték ki. Ezt követően egy évig az Esztergomi Városi Bíróságon ítélkezett, majd visszakerült a PKKB-ra, ahol kártérítési, kisajátítási, lakás- és birtokperek mellett gazdasági és államigazgatási ügyeket tárgyalt. 1990-ben csoportvezető-helyettessé, 1991 májusában legfelsőbb bírósági bíróvá nevezték ki és a Közigazgatási Kollégiumban kapott beosztást. 1993 óta a Magyar Közigazgatási Bírák Egyesületének elnöke. A Legfelsőbb Bíróság elnöke 1998 februárjától bízta meg a főtitkári feladatok ellátásával. Mintegy 20 könyv szakmai szerzője, társszerzője, tudományos folyóiratokban és szaklapokban (Magyar Jog, Magyar Közigazgatás, Fundamentum) több tanulmánya jelent meg, rendszeresen tart előadásokat, szerkesztője szakmai folyóiratoknak (Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytár, Adó, vám és illeték, Bírósági Határozatok). Tagja a Magyar Jogász Szövetség Tudományos Bizottságának, az Európai Jogakadémia alelnöke.
