Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
„A váltó, mint kötelem” című könyv a hasonló tárgyú könyvek között az egyik legjobban kidolgozott, precíz és rendkívül alapos munka. Közel száz irodalmat dolgoz fel a római jog világától egészen napjainkig. A szerző végig hangsúlyozza a magánjog-kereskedelmi jog-váltójog speciális kapcsolatát. Nem elégszik meg a váltóra vonatkozó 1/1965 (I. 24.) IM rendelet részletezésével, hanem a vonatkozó polgári anyagi jogi, polgári perjogi (váltóper) szabályokat is áttekinti.
A munka tizenkét, logikusan követhető fejezeten keresztül mutatja be a váltóra vonatkozó kérdéseket. Az I. fejezet „A kötelmi jogi alapvetés” bemutatja azt a folyamatot, ahogyan a konkrét, jogcímes kötelem absztrakt formát nyer, ahogyan megjelenik az értékpapír kiállítása, mint kötelemkeletkeztető tényállás.
A II. fejezet „Az értékpapír” címmel három nagy kérdéskörrel foglalkozik: röviden felvázol néhány elméletet az értékpapír értelmére, definíciójára vonatkozóan, majd foglalkozik az értékpapír fontosabb funkcióival, továbbá több szempont szerint is csoportosítja az értékpapírokat. Kiemeli, hogy az egyes szerzők, amikor az értékpapír lényegét akarták megfogalmazni, háromféle felfogással közelítették meg a kérdést: vagy azt a mozzanatot ragadták meg, hogy a kizárólag a papír bizonyítsa a hitelezői minőséget, vagy hogy a követelés kizárólag a papír által álljon fenn, illetőleg gazdasági szempontból, ti. hogy az értékpapírok vagyoni értékről kiállított okiratok. A témában kevésbé járatos olvasók számára különösen érdekes és színes a váltó történetének állomásait bemutató III. fejezet.
A könyv talán legtöményebb és legnehezebben emészthető fejezete a váltóra vonatkozó elméletekkel foglalkozik. Három jelentősebb csoportban (az egyik szerint a váltói kötelezettség az alapügyletben gyökerezik, a második értelmében a váltói kötelem keletkezése az értékpapír kiállításának tényéhez kötődik, a harmadik szerint a váltókötelem létrejöttéhez a fizetési ígéretet tartalmazó papír átadás-átvétele szükséges). Huszonnégy szerző álláspontját mutatja be, szinte egyedülálló precizitással.
A könyv V. fejezetétől kezdődően már elsősorban a gyakorlatban felmerült problémákra helyezi a hangsúlyt. „A váltó, mint értékpapír” fejezet a váltó leglényegesebb alapkérdéseivel: a váltó fogalmával, a váltó kellékeivel, illetve a váltóval, mint hitelviszonnyal foglalkozik. A váltó fogalmának meghatározásával igyekszik betölteni azt az űrt, amelyet a hatályos váltójog a definíció elmulasztásával hozott létre. A váltó kellékeinek bemutatásánál Leszkoven nem egyszerűen felsorolja az egyes kellékeket, hanem példaszerűen felsorolja a tipikusan előforduló hibákat, illetve azokat a minimális követelményeket, amelyek még érvényessé teszik az adott kelléket. A VIII. fejezetben, a váltónyilatkozatok bemutatásánál a szerző három olyan kérdést elemez, amelyek közvetlenül a váltójogi IM rendeletből nem következnek, illetve azokról a rendelet csak szűkszavúan ír: a váltói akaratot, mint a váltókötelezettség létezésének alapelemét (felhívja a figyelmet arra, hogy a váltóképességnek a váltónyilatkozat megtételekor kell fennállnia), a váltójogi álképviselet problémájára (amelyhez a szerző a polgári jog kötelmi részének és a váltójognak az alapos összehasonlítását teszi hozzá), valamint a váltónyilatkozat alaki kellékeit (amelynek az ad különleges jelentőséget, hogy a váltójogban – az egyéb jogterületekhez képest – a formának nagyobb súlya van, mint a tartalomnak.
A monográfia egyik legjobban kidolgozott része a váltóátruházás szabályairól szól. Részletesen elemzi a teljes és az üres forgatmány közötti különbségeket, bemutatja azokat a lehetőségeket, amelyekkel e két típusú forgatmánnyal ellátott váltó szerzője élhet a továbbiakban. Helyeseli azt a korábbi bírói gyakorlatot, hogy a még fel nem használt forgatmány szövegében a forgató szabadon javíthat. (Ez egy olyan esetből merült fel, amikor az eredetileg megnevezett forgatmányost töröltek a váltóátruházás szövegéből és helyette egy új személyt tüntettek fel jogosultként). A váltójogi jogirodalomhoz hasonlóan a forgatmány három joghatását különbözteti meg: alaki legitimáló, átruházó és kötelező hatás.
A könyv előszava szerint a mű lektora az egyik legértékesebb fejezetnek ítélte meg „A váltó, mint absztrakt kötelem” címűt. Valóban, itt kissé visszatér a szerző az egyik legfontosabb elméleti fejtegetéséhez: a jogcím, az absztrakt jelleg kapcsolatáról. Terjedelmében egy rövid fejezet ugyan, de itt beszél a mögöttes alapügyletről, és mint már többször is, itt kihangsúlyozza, hogy a váltójogviszony soha nem tud teljesen elszakadni az alapügylettől, bármennyire is az absztraktság a váltó lényege. A váltókövetelés érvényesítéséről szóló IX. fejezet a könyv egyik leginkább olyan része, amely bizonyítja, hogy a szerző rendkívül fontosnak tekintette a komplex magánjogi szemléletet. Maga a téma mindössze egy rövid vázlatot igényel, ehelyett a szerző egy átfogó, sok problémát felölelő tájékoztatást ad. A váltójogi irodalmak a teljesítésnél általában a váltó bemutatásáról, esetlegesen a váltóbeszedési megbízásról szólnak. Ezzel szemben – bár részletesen elemzi az elfogadás végett, illetőleg a fizetés végett történő bemutatás körülményeit, ezen belül felhívja a figyelmet a legfontosabb problémákra, mindenekelőtt arra, hogy melyek a bemutatás elmulasztásának körülményei – ezt követően azonban a monográfia egyik legérdekesebb összevetése következik. Emlékezhetünk, hogy a Ptk. a szerződés teljesítésének szabályozásánál szól többek között a teljesítés helyéről, idejéről, módjáról, a részteljesítés problémájáról, pénzkövetelésnél a lejárat előtti teljesítés esetéről, valamint a kirovó (milyen pénznemben határozzák meg a pénzkövetelést) és a lerovó (milyen pénznemben fizetik meg a pénzkövetelést) alkalmazhatóságáról. Leszkoven ezeket a kérdéseket elemzi a váltó tekintetében, és azt veti fel, hogy ezekben az esetekben a váltójog pontosan fordított logikával gondolkozik, mint a kötelmi jog (itt fedezhetünk fel először a szerző részéről kritikai megnyilvánulást hatályos váltójogunk irányában, amely egy kérdésben még meg fog nyilvánulni). Például a polgári jogban főszabályként a teljesítés helye pénztartozásoknál a jogosult lakóhelye/székhelye, a váltójogban viszont a kötelezett lakóhelye/székhelye. A lejárat előtti teljesítésről a Ptk. úgy rendelkezik, hogy a joosult a kötelezett által a határidő kezdete vagy a határnap előtt felajánlott teljesítést is köteles elfogadni, ezzel szemben a váltóbirtokos nem köteles esedékesség előtt a váltóra fizetést elfogadni. Helyesnek tekinti viszont azt az eltérést, hogy a váltójogban az idegen valuta szerinti váltókövetelés átszámítása az esedékességkori árfolyamon történik. A fejezetben figyelmet szentel az értékállandóság megőrzésének problémájára, amely jelen gazdasági helyzetben valóban kiemelkedő fontosságú.
A könyv talán a X. fejezetben lesz a legjobban gyakorlatias szemléletű, „kézikönyvként” is használható, hiszen a fejezet címe „Zavarok a fizetés körül”. A könyv egészére jellemző komplex magánjogi szemlélet itt is tükröződik, hiszen rögtön a váltójogi perek speciális szabályaival foglalkozik. Ez gyakorlatilag az összes speciális rendelkezés felsorolását jelenti. A következőkben a fejezet számtalan problémával foglalkozik: az egyenes és a megtérítési váltókereset alapkérdéseivel, elemzi a váltóóvás szabályait, számba veszi azokat a kifogásokat, amelyeket a váltóadós hozhat fel, megvizsgálja a váltódíj és a váltókamat intézményét, beszél a váltókezességről, vagy a váltókötelezettek egymáshoz való viszonyáról. Felhívja a figyelmet arra a „laikusok” számára elsőre nem nyilvánvaló tényre, hogy a fizetés elmaradásának napján felvett óvás szabálytalan, hiszen csak azt követő két munkanap valamelyikén vehető fel. Ezzel szemben a megtekintésre szóló váltó óvására az elmulasztott fizetési napon kell, hogy sor kerüljön. A váltóadós felhozható kifogásait két csoportra bontja: a tárgyi vagy feltétlen kifogásokra, amelyek mindenkivel szemben érvényesíthetőek (például a váltói akarathiány, a váltó kellékhiánya, a váltó megsemmisülése vagy a papírtartalom meghamisítása), illetve a feltételes kifogásokra, amelyek az adóst a vele szemben fellépő felperessel szemben illetik meg (például az alapügyletből eredő kifogások). Az első csoport részletes elemzést nem igényel, hiszen ezen kifogások – ha nem is direkt módon, de – a váltójogból következnek. Ezzel szemben a feltételes kifogások körében vita van a jogirodalmi felfogások között, hogy az alapügyletből meríthető kifogásokat felhozhatja-e az adós váltóperekben. A szerző itt részletesen elemzi – kritikus szemlélettel – a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatát és elkülöníti az ún. anyagi és az alaki váltószigort. Ezek értelmében az anyagi jog által rögzített kifogásokon kívül más kifogást nem lehet érvényesíteni. Ezzel szemben mai jogunkat az alaki váltószigor nem jellemzi, tehát eljárásjogi kifogások sikerrel felhozhatók. A Legfelsőbb Bíróság e körben folytatott gyakorlatával a szerző nem ért egyet (tágabb körben engedné érvényesíteni az anyagi jogi kifogásokat), de logikusnak és levezethetőnek tartja azt is. Végül részletesen vizsgálat alá helyezi a hatályos váltójog általa egyik leginkább megváltoztatandónak tartott váltókamat intézményét. A váltókamat mértékét ugyanis a váltójogi IM rendelet a tőkeösszeg 6 százalékában állapítja meg, amelyet irreálisan alacsonynak tart (kiemeli, hogy az 1930-as években, kisebb infláció mellett, a váltókamat az uralkodó banki kamatláb kétszerese volt), alkalmatlannak tartja – még a mainál sokkal kisebb infláció esetében is – a váltóbirtokos érdekeinek megóvására. Szintén nem ért egyet a Legfelsőbb Bíróság azon gyakorlatával, amely a váltódíjat abszolút kárátalányként fogja fel, tehát hogy a bíróságok elutasítanak a váltókamat és a váltódíj összegén felüli minden igényt.
Az utolsó két fejezet a váltóleszámítolás, valamint az elévülés és az elévülés után fennmaradó gazdagodási kereset kérdéseiről beszél. Az előbbi fejezet egyik legnagyobb erénye, hogy mintegy mankóként szolgál a valódi banki gyakorlathoz, bemutatja, hogyan számítják ki általában a bankok a diszkont kamatot, milyen iratokat, hány példányban és hogyan kitöltve kérik. Az elévülésről szóló fejezet elemzi az egyes követelések eltérő elévülési idejét, valamint – összehasonlítva a polgári joggal – a nyugvás és a megszakadás szabályait. Érdekes vita vetődik fel a gazdagodási kereset szabályozásánál. A váltójogi IM rendelet azon szabályozását, hogy az elévülés nem zárja ki, hogy a jogosult a jogalap nélküli gazdagodás alapján megtérítési igényt érvényesítsen, Leszkoven szűkszavúnak tartja, amely hagy kívánnivalót maga után. Ha a váltókövetelés elévült akkor csak akkor fog a jogosult a gazdagodási keresethez fordulni, ha az alapügylet alapján nem kereshet kielégítést.
(Novotny Kiadó – Miskolc)
DR. Pribula László
