Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
1. A munkaügyi bíráskodás szervezete
Az Mt. IV. részének II. fejezete szól a kollektív és az individuális munkaügyi jogvitáról. Jelenleg Magyarországon a nyugat-európai államok többségéhez hasonlóan mind a kollektív, mind az individuális munkajogi jogvitákat első fokon munkaügyi szakbíróságok tárgyalják. Ezt azért szükséges külön hangsúlyozni, mivel a Horn-kormányzat idején konkrét tervek készültek a munkaügyi szakbírósági rendszer megszüntetésére és a munkaügyi jogvitáknak az általános polgári ügyszak keretei közé történő beiktatására. A munkaügyi pereknek az általános polgári ügyszaktól való elkülönítése mellett egyfelől társadalompolitikai, másfelől szakmai érvrendszer szól. Társadalompolitikai érvrendszerként a munkabérre és az ezzel összefüggő, a munkavállalói és munkáltatói oldal közötti sikeres érdekegyeztetésre való törekvés szól. Ezt a célkitűzést hivatott az biztosítani, hogy nemcsak a kollektív, hanem az individuális munkaügyi jogvitákban is mind a szakszervezeti, mind pedig a munkáltatói érdek-képviseleti oldal részt vesz a munkaügyi perek tárgyalásában és az érdemi ítéletek (határozatok) meghozatalában. Szakmai szempontból a munkaügyi perek szakbírósági tárgyalása mellett érvként az hozható fel, hogy bár a munkajog a polgári jog része, mégis egy elkülönített területet alkot azon belül.
A magyar munkaügyi bírósági rendszer ma legerőteljesebben a belga munkaügyi bírósági rendszerhez hasonlít. Mind a két országban első fokon munkaügyi szakbíróság jár el (tribunal du travail, illetve megyei munkaügyi bíróság), ahol a hivatásos munkaügyi szakbíró elnöklete mellett az eljáró háromtagú tanács egyik laikus bíráját a szakszervezeti szövetségek, míg a másikat munkáltatói érdekvédelmi szervezetek delegálják. Másodfokon azonban Magyarországon a belga rendszerrel ellentétben - ahol szintén munkaügyi bíróság (cour du travail) jár el - már nem külön bíróság, hanem a megyei bíróság három szakbíróból álló (miként Belgiumban is) munkaügyi tanácsa ítélkezik, és ugyanez vonatkozik a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárására is, ahol a Polgári Kollégium Munkaügyi Szakágának három hivatásos bírájából álló tanács hozza meg a döntést. Franciaországban is hasonló szervezeti felépítésben folyik a munkaügyi bíráskodás, míg a Német Szövetségi Köztársaságban és az Egyesült Királyságban a munkaügyi szakbírósági szervezet egészen a harmadfokig, vagyis a felülvizsgálati szintet bezárólag kiépítést nyert. Ezzel szemben Olaszországban már első fokon is az általános helyi bíróság jár el azzal, hogy a munkaügyeket külön azok elbírálására specializálódott praetor (bíró) tárgyalja, akinek munkáját egy a szakszervezeti és egy munkáltatói érdekvédelmi szervezetek részéről delegált ülnök segíti. Hollandiában és Dániában, valamint a többi skandináv államban sem különülnek el a munkaügyi ügyek, és azokat a rendes bíróságok polgári ügyekre szakosított tanácsai szakülnökök közbeiktatása nélkül tárgyalják.
Nem lehet tudni, hogy a Horn-kormány reformja melyik modellt tervezte átültetni: az olaszt vagy pedig a holland–skandinávot? Az Orbán-kormány - úgy tűnik - a munkaügyi szakbíráskodás jelenlegi rendszerét nem kívánja bolygatni, ami szakmailag helyes és megnyugtató. Figyelembe véve azonban, hogy már az 1991. évi Mt.-kodifikációs munkálatok során az Antall-kormány is fontolgatta az 1967. évi Mt.-vel bevezetett munkaügyi bíráskodás megszüntetését és a munkaügyi pereknek a rendes bíróságok polgári tanácsai elé történő utalását, indokolt e problémáról ma is beszélni. A munkaügyi szakbíráskodás felszámolására irányuló döntés ugyanis bármikor meghozható, tekintettel arra, hogy az Mt. munkaügyi jogvitákról szóló IV. rész II. fejezete mindenütt csak bíróságról beszél és csak a vegyes és az átmeneti rendelkezések között kerül megemlítésre, hogy a bíróság alatt munkaügyi szakbíróságot kell érteni. Az Mt. megszövegezése tehát jelenleg is elősegítheti azt az átszervezési elképzelést, amelyet már jobboldali és baloldali kormányzat egyaránt megkísérelt végrehajtani.
2. A munkaügyi bíráskodás jogi szabályozása
A munkaügyi bíráskodást hazánkban egyfelől az Mt. már említett IV. részének II. fejezete, másfelől pedig a Polgári Perrendtartás (Pp: 1952. évi III. tv.) XXIII. fejezete szabályozza, a különleges eljárások egyik formájaként. Ez a megoldás annyiban hasonlít az olasz jogi szabályozáshoz, hogy ott is a Codica Civile Processuale (Pp) munkaügyi jogvitákra vonatkozó fejezete tartalmazza az e perekben követendő speciális eljárásjogi előírásokat. A különbség csupán az, hogy sem a Charta del'Lavoro, sem pedig a munkajogot szabályozó más törvények nem szólnak az olasz munkaügyi jogviták szervezeti és eljárásjogi kérdéseiről. Minthogy a magyar szabályozás strukturálisan ehhez az olasz jogi rendezéshez hasonlít, valószínű, ha az előző pontban ismertetett reformkísérletet a két már említett kormány, illetve azok valamelyike meg tudta volna valósítani, akkor az előző pontban felvázolt olasz megoldás szerint alakult volna a magyar munkaügyi ítélkezés sorsa, nem pedig a munkaügyi specialitásokat figyelmen kívül hagyó teljesen liberális holland–skandináv modell szerint. Ily módon mondható, hogy a Pp. XXIII. fejezetében megtalálható speciális munkaügyi perrendi szabályozás az egyik legjelentősebb biztosíték arra, hogy ha esetleg be is következne Magyarországon egy az általános polgári bíráskodás irányába hajló szervezeti reform, az eljárás lefolytatásának menetében az olasz munkaügyi perekhez hasonlóan a munkaügyi perekre jellemző specialitások és elvek továbbra is érvényesülnének. Ez viszont megnyugtató.
3. A munkaügyi bíráskodás menete
Az Mt. 1995. évi módosítása előtt a munkaügyi vitában jogvesztő határidő betartása mellett kötelező egyeztetés volt érvényben. A kötelező egyeztetést az itt említett Mt.-módosítás eltörölte és a 199. § értelmében a felek igényükkel közvetlenül a munkaügyi bírósághoz fordulhatnak. A munkaügyi bíróság pedig a nyugat-európai jogi szabályozáshoz hasonlóan az első tárgyaláson egyeztetést folytat le és egyezség létrehozására tesz kísérletet. Különbség a munkaügyi bíráskodást speciális perrendi eljárásként kezelő EU-tagállamok joga és a magyar szabályozás között az, hogy az egyeztetési első tárgyaláson is a két ülnök részvételével tanácsban jár el a bíróság. Az említett államokban vagy a tanács elnöke egyedül jár el (Németország, Olaszország, Belgium), vagy pedig úgynevezett „kiskamarában” (Franciaország), ahol két bíró jár el. A francia kiskamarai egyeztető tárgyalást - egyezség hiányában - a négy tagból álló nagykamarai eljárás követi, ahol, ha a bírák nem tudnak megállapodni egymással és szavazategyenlőségre kerül sor, egy hivatásos szakbírót hívnak fel és az ő véleménye lesz a döntő.
Még mielőtt a felek a munkaügyi bírósághoz fordulnak, az Mt. továbbra is megadja számukra az egyeztetés lehetőségét. Mivel a kötelező perbeadás előtti egyeztetés is megszűnt, az egyeztetés fakultatívvá vált. Az egyeztetést a kialakult magyar gyakorlat értelmében a Közvetítő, Egyeztető és Döntőbírói Szolgálat látja el, a felek azonban egyeztetésre a szolgálaton kívül is bárkit felkérhetnek. Több EU-tagállamban a munkaügyi jogvitákban a peren kívüli egyeztetést – költségkímélés érdekében – felkérésre az állami munkaügyi felügyelők folytatják le.
A 201. §-ban rögzített főszabály értelmében a munkaügyi jogvita a hároméves elévülési időn belül bármikor a munkaügyi bíróság elé vihető. Azokat az ügyeket, amelyeknél a keresetet csak 30 napos jogvesztő határidőn belül lehet a munkaügyi bírósághoz benyújtani, a 202. § (1) bekezdése taxatíve felsorolja. Ezek a következők:
a) a munkáltató egyoldalú intézkedésével végrehajtott munkaszerződés-módosítás;
b) a munkaviszony megszüntetésének valamennyi formája;
c) a rendkívüli felmondás;
d) munkavállalói kötelezettségszegés miatt alkalmazott munkáltatói fizetési felszólítás és kártérítési határozat.
A jogalkotó ezeket az ügyeket annyiban indokoltan vette ki a főszabályként érvényesülő általános elévülési idő alól, hogy ezek olyan ügyek, amelyek vagy anyagi, vagy egzisztenciális szempontból a munkavállaló érdekeit és helyzetét jelentősen sértik. Ezért ha a saját igazát érzi, haladéktalanul érvényesíti jogait. Ha pedig nem így jár el, akkor vélelmezhető, hogy maga is érzi, a munkáltatónak van igaza. Nem vitatjuk, gyakran ez az oka, hogy a munkavállaló nem keres jogorvoslatot. Igen gyakran azonban az a késlekedés oka, hogy a munkáltató fenyegeti meg őt azzal, hogy ha az intézkedésével szemben fellép, megszünteti a munkaviszonyát vagy más módon „nyúl utána” elhelyezkedési esélyeinek meghiúsítása érdekében. A 30 napos jogvesztő határidő miatt ilyen esetekben teljesen ki van szolgáltatva munkáltatójának a munkavállaló. Ezért mind a két szempontot figyelembe véve a 202. §-t úgy kellene módosítani, hogy az itt felsorolt ügyekben - amennyiben 30 napon túl, de az elévülési időn belül - lép fel keresettel a munkáltatóval szemben a munkavállaló, a jogtalanul levont kártérítés összegének visszautalása esetére csak a kereset benyújtása napjától járna a részére késedelmi kamat. A munkaviszony jogtalan megszüntetésének, valamint az ugyanilyen rendkívüli felmondásnak a jogkövetkezményei (átlagkereset visszamenőleges kifizetése) és az ezzel összefüggő késedelmi kamat) a kereset benyújtásának időpontjától lenne releváns. Ha viszont a munkavállaló sikerrel képes bizonyítani, hogy a késlekedés oka a munkáltatótól kiindult fenyegetés vagy a munkáltató részéről történt megtévesztés, az elmaradt átlagkereset összegét a fenyegetettség, valamint a tévedésben tartás időtartamára kellene megállapítani, a késedelmi kamatot pedig attól az időponttól kezdve, amikor a fenyegetett, illetve a megtévesztett helyzet kezdetét vette.
Arra figyelemmel, hogy a munkavállaló a gyengébb fél, egzisztenciája, valamint családja megélhetése a munkáltatótól függ, azok a nyugat-európai államok, amelyek a munkaügyi peres eljárást külön szabályozzák, az eljárás gyors lefolytatása érdekében az elsőfokú eljárást rövid - néhány hetes vagy hónapos - határidőhöz kötik (NSZK: 30 nap, Olaszország, Franciaország, Benelux államok: 60 nap, Egyesült Királyság: 90 nap). A kereset benyújtásától számítva ez alatt az idő alatt meg kell hozni az elsőfokú ítéletet (határozatot). A fellebbezési, valamint a felülvizsgálati eljárást azonban már nem kötik ilyen határidők. Sőt a harmadfokú, azaz a felülvizsgálati eljárásban - ellentétben a magyar szabályozással (XIV. fejezet, 270-275/B §-ok) - az alsóbb fokú bírósági ítéletek megváltoztatására (revíziójára) már nincs lehetőség. A legfelsőbb szinten eljáró felülvizsgálati bíróság (BAG, Cour d'Appel, Supremcom) - ellentétben a Legfelsőbb Bírósággal - az alsóbb fokú bíróságok ítéletét vagy helybenhagyja, vagy pedig hatályon kívül helyezi (cassatio) és az elsőfokú bíróságot új eljárásra kötelezi. Ez az eljárást - adott esetekben - jelentősen meghosszabbíthatja, ami sem a munkavállalónak, sem a munkáltatónak nem kedvez. Ezért a magyar Pp-nek az a szabálya, mely lehetővé teszi, hogy a Legfelsőbb Bíróság ne csak kasszáljon, hanem revidiáljon is, helyes megoldás és továbbra is fenntartandó. Az első fokú eljárásnál azonban méltányos lenne a munkavállalók egzisztenciája érdekében az ítélet meghozatalát a nyugat-európai államokban kialakult határidők valamelyikéhez kötni, maximum 6 hónapban megállapítani.
