Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
5.1. A munkaküzdelemhez tartozó intézmények
A munkaküzdelem a munkavállalói és a munkáltatói oldal rendelkezésére álló olyan nyomást gyakorló intézmény, amelyet a másik fél ellen akkor alkalmaz, ha az érdekegyeztetés sikertelen marad, vagy nem mozdul el a holtpontról és emiatt az érdekvita lefolytatását követően sem tudnak a felek a kollektív szerződéskötésben megállapodni. A munkaküzdelemnek a munkavállalói oldalon fennálló eszköze a sztrájk, amikor is a munkavállalók tagadják meg a munkavégzést, míg a munkáltató részére hasonlóképpen fennálló eszköz a kizárás (lock out vagy Aussperrung), amelynél a munkáltató zárja el annak a lehetőségét, hogy a munkavállalók felvegyék a munkát. Valamennyi nyugat-európai államban azonban a tételesjogi előírások korlátozzák a kizárás alkalmazását és csak a jogellenes sztrájkkal szembeni ellen-intézkedésként engedik alkalmazni.
5.2. A sztrájk hazai szabályozása és bírósági gyakorlata
A hazai "sztrájkrendtartást" jelenleg egy külön törvény, az 1989. évi VII. tv tartalmazza. Ez a törvény összhangban a Nyugat-Európában kialakult "sztrájk - az aranyformula" szabályai szerint határozza meg a törvényes sztrájk kritériumait, előírva a tárgyaló partnerek kijelölésére nyitva álló egyszeri (egy munkáltatóval szembeni) vagy kétszeri (több munkáltatóval szembeni) öt napos, valamint a kötelező tárgyalás lefolytatására szolgáló határidőt, mely két határidőt magába foglaló "hűlési idő" alatt a megkezdése tilos. Az arany formulával összhangban további előírás a sztrájk erőszakmentessége, valamint az egyszeri maximum 48 órás figyelmeztető sztrájk alkalmazásának a lehetősége, az üt.-nek a sztrájkban való semleges magatartása, valamint a szolidaritási sztrájknak csak szakszervezeti úton való megszervezhetősége. Ide tartozik továbbá a közszolgáltatást valamint életmentést végző intézményeknél folytatott sztrájkok esetében az un. "elégséges szolgáltatás" biztosítása.
A jelenlegi magyar szabályozásban nincs megoldva az un. "beszállítók" sztrájkjának mikénti minősítése. A nyugat-európai államokban és az USA-ban a beszállítók szolidaritási sztrájkot nem folytathatnak annak a vállalatnak a javára, ahova feldolgozandó nyersanyagot vagy árut kiszállítanak. Szolidaritási sztrájkot legfeljebb csak más hasonló szállító vállalatok munkavállalói érdekében folytathatnak, a szolidaritási sztrájk azonban általában nem megengedett, miként a visszafelé történő göngyölített sztrájk sem (egyik üzem vagy gépsor leállását követi a másik). A magyar szabályozás e vonatkozásban a nyugat-európaihoz képest részben liberálisabb, részben pedig hézagos. Jó volna e hézagokat a nyugat-európai aranyformula figyelembevételével a jogbiztonság érdekében kitölteni, miként a munkaügyi bíróságok jelenlegi szemléletével szemben olyan bírói gyakorlatot kialakítani, amely szerint, ha a felek az elégséges szolgáltatás tartalmában megállapodni nem tudnak, akkor a munkaügyi bíróság tárgyaláson kívül legyen köteles az ilyen kérdésben is dönteni. Szakértő igénybevételével a bíróság minden esetben képes megfelelően eldönteni az ilyen kérdéseket. Az elégséges szolgáltatással a legtöbb vita a vasutassztrájkok kapcsán merült fel. Ugyancsak ezek a sztrájkok hoztak felszínre további négy olyan jogkérdést, amelyben a másodfokú bírósági és legfelsőbb bírósági ítélkezési gyakorlat csak részben alakított ki világos helyzetet.
Ami az első kérdéskört illeti, az újabb kollektív szerződéskötésre irányult 1998 decemberi érdekegyeztetési tárgyalások időszaka alatt azok megfeneklése miatt a Mozdonyvezetők Szakszervezete (MOSZ) és a Vasutasok Szakszervezet (VSZ) két egymást követő napra, december 21-22-re két-két órás figyelmeztető sztrájkot hirdettek meg, amelyek megtartásra is kerültek. A MÁV emiatt panasszal fordult a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz, hivatkozva arra, hogy a Szt. tv. 2. §-ának (3) bekezdése alapulvételével nyomásként csak egy, maximum két óráig terjedhető figyelmeztető sztrájk alkalmazható az érdekegyeztetésben résztvevő szakszervezetek részéről. A két szakszervezet viszont az egyszeri figyelmeztető sztrájkra vonatkozó előírásokat úgy értelmezte, hogy valamennyi szakszervezet egy alkalommal külön-külön is megtarthatja a figyelmeztető sztrájkot. A Fővárosi Munkaügyi Bíróság e vitában - szerintünk helyesen - akként foglalt állást, hogy az ugyanazon érdekegyeztetésben és kollektív érdekvitában résztvevő szakszervezetek részéről csak egy figyelmeztető sztrájk alkalmazható, amelyet ha csak az egyik hirdet meg és a többi hozzá nem csatlakozik, utóbb a többi már ugyanazon érdekvitában nem élhet ezzel a lehetőséggel. A Fővárosi Munkaügyi Bíróság ezért a 7. Mpk. 50.358/1998/2. sz. végzésével a második figyelmeztető sztrájkot jogellenesnek minősítette, amit a Fővárosi Bíróság a 49. Mpkfv. 20929/1999/2. sz. végzésével másodfokon is helyben hagyott.
A végzések elvi helytállóságát az alapozza meg, hogy az Mt. 33. § (1) bekezdése alapján - a nyugat-európai szabályozással és gyakorlattal egyezően - a munkáltatóval csak egy kollektív szerződés köthető. Ennélfogva a reprezentatív szakszervezetek kollektív szerződéskötés érdekében csak együttesen tárgyalhatnak. Az a szakszervezet viszont, amely nem akar kollektív szerződést kötni, kivonhatja magát a tárgyalások alól. Ez a lehetőség a következő pontban megtárgyalásra kerülő problémának egyik sarkalatos pontja.
Másik problémaként ugyanebben az érdekegyeztetési periódusban az merült fel, hogy a három vasutas szakszervezet közül a VOSZ a maga 13,94 százalékos reprezentativitásával, a MOSZ a maga 49,58 százalékos reprezentativitásával, azaz kettőjük együttesen 63,52 százalékos reprezentativitás mellett megkötötte a kollektív szerződést a MÁV-val, míg a VDSZSZ a maga 26,23 százalékos reprezentativitásával elzárkózott ettől és 1999 január 4.-iki kezdettel négy napig tartott sztrájkot hirdetett meg, arra hivatkozással, hogy a másik két szakszervezet által megkötött kollektív szerződés érvénytelen, mivel szakszervezeti oldalon az Mt. 33. §-ának (3) bekezdésében előírt reprezentativitási mérték hiányzik. Ezen az alapon kérte a VDSZSZ a Fővárosi Munkaügyi Bíróságtól a sztrájk jogszerűségének és a kollektív szerződés érvénytelenségének megállapítását, amellyel kapcsolatos nem peres eljárás a 7. Mpk 50001/1999 sz. alatt indult meg. Ezzel egyidőben a MÁV a 7. Mpk. 50002/1999. sz. alatt iktatott kérelmében ennek ellenkezőjének a megállapítását kérte a Fővárosi Munkaügyi Bíróságtól. A Munkaügyi Bíróság a két ügyet egyesítette és 7. Mpk. 50001/1999/5 sz. végzésével a kollektív szerződés érvényessége és a sztrájk jogszerűtlensége mellett foglalt állást, amely határozatot másodfokon a Fővárosi Bíróság munkaügyi tanácsa is a Mpkfv. 20.930/1999/4. sz. végzésével megerősített.
Mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság a sztrájk jogszerűtlenségét azzal indokolta, hogy az Mt. 33. § (3) bek. c.) pontja alapján ha a vállalatnál működő szakszervezetek együttes kollektív szerződéskötésére nincs lehetőség, mert közülük valamelyik a munkáltatóval a kollektív szerződést nem kívánja megkötni, a többi még megkötheti, ha együttesen több, mint 50 százalékos reprezentativitást fel tud mutatni. A VOSZ és a MOSZ pedig együttesen ezt a reprezentativitási kritériumot 13,51 százalékkal, tehát bőven meghaladta. Ily módon az általuk a MÁV-val megkötött kollektív szerződés érvényes. Érvényes kollektív szerződés hatálya alatt pedig jogszerű sztrájkot az Szt. 3. § (1)) bekezdésémek d) pontjában foglaltak szerint nem lehet.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás során az Mfv. II. 10.365/1999/4. sz. végzésével megváltoztatta az első és a másodfokú végzést és a VDSZSZ által szervezett részleges sztrájkot jogszerűvé, a kollektív szerződést pedig a VSZSZD-re nem vonatkozónak nyilvánította. A Legfelsőbb Bíróság ezt az álláspontját azzal indokolta, hogy a MOSZ és a VOSZ a kollektív szerződést a MÁV-al az Mt. 33. §-ának (4) bekezdése alapján kötötte meg, amely esetre helyes törvényi értelmezés szerint valamennyi reprezentatív szakszervezet együttes szerződéskötési hajlandóságát kívánja meg. Mivel ez nem állott fenn, ezért a MOSZ és a VOSZ által megkötésre került kollektív szerződés csak akkor lenne érvényes, ha kettőjük együttes reprezentativitása meghaladná az Mt. 33. § (4) bekezdése által meghatározott 65 százalékot, ehhez viszont 1,9 százalék hiányzott. Ennélfogva a VDSZSZ lényegét tekintve nem érvényes kollektív szerződés hatálya alatt szervezett sztrájkot.
Megítélésünk szerint a végzések egyike sem hibmentes. Az első és a másodfokon eljárt bíróságoknak - ellentétben a Legfelsőbb Bírósággal - abban igazuk van, hogy a MOSZ és VOSZ által megkötött kollektív szerződés érvényes. A szakszervezetek kollektív szerződéskötési jogosultságát megállapító Mt. 33. § (2) bekezdéstől (6) bekezdésig terjedő bekezdéseinek helyes értelmezése a következő:
a.) ha a vállalatnál egy szakszervezet működik és az üzemi tanácsi választások eredménye alapján 50 százalék feletti reprezentativitást ér el, a kollektív szerződést ő köti meg /(2) bek./;
b.) ha több szakszervezet működik a vállalatnál és az általuk elért együttes reprezentativitás meghaladja az 50 százalékot, akkor ők köthetik meg együttesen a kollektív szerződést /(3) bek./;
c.) ha viszont egyikük vagy másikuk nem akar kollektív szerződést kötni, a többi megkötheti azt, feltéve hogy együttesen rendelkeznek 50 százalékot meghaladó reprezentativitással /(4) bek./;
d.) ha ilyen lehetőség sem áll fenn, akkor egy szakszervezet is megkötheti a kollektív szerződést, feltéve, hogy 65 százalékot meghaladó reprezentativitással rendelkezik.
Eme jogszabály értelmezés alapulvételével a c.) pontban foglaltak szerint a VDSZ és a MOSZ által megkötött kollektív szerződés érvényes volt és az első, valamint a másodfokú bíróság jogértelmezése a helyes, nem pedig a Legfelsőbb Bíróságé.
Megítélésünk szerint viszont valamennyi ez ügyben eljárt bíróságnak azon álláspontja vitatható, hogy a sztrájk jogossá, illetve jogellenessé minősítését a kollektív szerződés érvényességének függvényében ítéli meg. Álláspontunk szerint a VDSZSZ a másik két szakszervezet által a MÁV-val megkötött érvényes kollektív szerződés mellett is jogszerűen sztrájkolhatott volna, mivel a mi jogértelmezésünk tükrében a másik kettő által megkötött kollektív szerződés őt nem köti. A mi álláspontunk szerint csak azért volt jogellenes a VDSZSZ által meghirdetett sztrájk, mert - az egyeztető tárgyalási jegyzőkönyvekből kitűnően - a decemberi tárgyalásokon mindössze csak két ízben vett részt és akkor sem konstruktívan, hanem mindjárt sztrájkkal fenyegetőzve, amit aztán januárban be is váltott. A sztrájk jogszerűségét ugyanis mindenek előtt a Szt. tv. 2.-ik és 3.-ik §-a, valamint az Mt. 33. §-ának (8) bekezdése alapján, vagyis aszerint kell elbírálni, hogy a sztrájkot meghirdető szakszervezet betartotta-e a 7 napos egyeztetési időt, vagyis 7 napon belül ténylegesen egyeztetett-e a szemben álló féllel és hogy az érdekegyeztető tárgyalásokon milyen együttműködési készséget mutatott. Ezt a kérdést egyik bíróság sem vizsgálta. Ha az eljárt bíróságok ezt a körülményt vizsgálták volna, a VDSZSZ által meghirdetett sztrájkot a két másik szakszervezet által megkötött kollektív szerződéstől függetlenül jogszerűtlenné kellett volna nyilvánítaniuk, mivel e szakszervezet nem tett eleget egyeztetéssel összefüggő együttműködési kötelezettségének.
A következő probléma szintén a sztrájk jogszerűségének kérdésével függ össze. A három vasutas szakszervezet által 2000 február 8 és 14-e között lefolytatott eddigi leghosszabb sztrájk utolsó két napján már csak a szakszervezeti tagdíjaknak a MÁV részéről történő beszedéséről és a szakszervezetek részére való átutalásáról folyt a vita, amit a MÁV eddig megtett, de a jövőre nézve ezt a tevékenységet nem kívánta folytatni. A három szakszervezet ehhez továbbra is ragaszkodva azután is folytatta a sztrájkot, miután február 14-én estére minden más olyan kérdésben megegyeztek, ami a szakszervezeti tagok, mint munkavállalók érdekeivel állt összefüggésben.
A MÁV ezt követően a sztrájk további folytatását jogszerűtlennek tartotta, hivatkozva a Szt.tv. 1. § (1) bekezdésére, mely kifejezetten utal arra, hogy sztrájk csak a munkavállalók gazdasági és munkaügyi érdekeik érvényesítése végett folytatható nyomásgyakorlási eszközként. Itt viszont már a három szakszervezet saját érdekéről volt szó, így a sztrájk jogellenessé vált. A MÁV kérelmére ezt a Fővárosi Munkaügyi Bíróság a 20. Mpk. 50.038/2000/11. sz. végzésével - szerintünk is helytálló módon - meg is állapította. A sztrájknak ugyanis adequat okozati összefüggésben kell állnia a munkavállaló érdekeivel, a szakszervezeti érdek pedig e tekintetben még áttételesen sem hozható összefüggésbe a munkavállalók érdekeivel.
A negyedik vitás kérdés tekintetében, miszerint jár-e a szakszervezeti tisztségviselőknek - a sztrájk alatt elméleti szinten felvetve - a munkaidő-kedvezmény, illetőleg az annak igénybevétele helyett az a térítés, amelyet (kifizetése esetén) szakszervezeti célokra kell fordítani. A bírói gyakorlatban kettős ítélkezési irányzat alakult ki első-, és másodfokon egyaránt. A Miskolci Munkaügyi Bíróságnál, valamint a Fővárosi Munkaügyi Bíróság egyik tanácsánál, valamint a Pécsi Munkaügyi Bíróságnál, továbbá másodfokon a Baranya-megyei és a Vas-megyei Bíróságnál kialakult ítélkezési gyakorlat értelmében a szakszervezeti funkcionáriusoknak a sztrájk ideje alatt is jár a munkaidő-kedvezmény idejére szóló díjazás, mivel a sztrájk időszakában a sztrájkot szervező szakszervezet ügyvivői a munkavállaló társaik - mint szakszervezeti tagok - érdekeinek a képviseletét ellátva egyeztető tárgyalásokat folytatnak a munkáltatóval.
A munkáltató ebből kifolyólag nem minősítheti egyoldalúan a nála ugyancsak munkaviszonyban álló és a sztrájkot szervező, egyúttal pedig az egyeztetéseket folytató szakszervezeti vezetőket sztrájkban résztvevőknek. Így az ő esetükben sztrájk miatt kiesett munkaidőről nincsen szó. Ennélfogva esetükben a sztrájktörvény (Szt.) 6. § (3) bekezdése nem alkalmazható (Fővárosi Munkaügyi Bíróság 26. M. 607/1999/3. sz. Pécsi Munkaügyi Bíróság 2. M. 112/1999/2. sz. Baranya-megyei Bíróság 1. Mf. 21045/1999/5. sz. ítéletek). Ezzel szemben a Szombathelyi Munkaügyi Bíróság, a Fővárosi Bíróság egy másik tanácsa, továbbá másodfokon a Borsod-Abaúj-Zemplén-megyei Bíróság ítéleti indokolásait általánosítva akként foglalt állást, hogy a szakszervezeti ügyintézők is, ha ugyanannak a munkáltatónak az alkalmazottai, akik a munkáltatóval szemben sztrájkolnak, annak ellenére, hogy a sztrájkolók érdekében a munkavállalóval egyeztetnek, már a tárgyalásokon való részvétel folytán is kizárt, hogy a munkavállaló javára munkát végezzenek, így őket sem illeti meg munkadíjazás, miként a sztrájk többi résztvevőjét sem. Ha részükre kifizetésre kerülne a munkaidő-kedvezmény idejére szóló munkadíj arányos része, az pozitív diszkriminációt is jelentene a sztrájk szervezésében közreműködő szakszervezeti vezetők javára a sztrájkban résztvevő többi munkavállalóval szemben, ami visszás helyzetet idézne elő (Szombathelyi Mü. Bír. M. 37/1993/3. sz., BAZ-megyei Bír. 1. Mf. 21861/1999/4. sz., BAZ-megyei Bír. 4. Mf. 22020/1999/4. sz. ítéletek).
A Legfelsőbb Bíróság elnöke az első-, és másodfokú munkaügyi bíróságok, illetve tanácsok ellentétes állásfoglalásai miatt jogegységi eljárást kezdeményezett, aminek alapján a Legfelsőbb Bíróság munkaügyi jogegységi tanácsa 2/1999. MJE sz. alatt meghozta jogegységi határozatát. Ebben akként foglalt állást, hogy a munkáltatónál dolgozó és az ott dolgozók érdekében sztrájkot szervező szakszervezeti vezetők akkor sem jogosultak a munkaidő-kedvezményre, illetve az azt kiváltó térítésre, ha a sztrájk időtartama alatt egyeztető tárgyalásokat folytatnak a munkáltatóval. A Jogegységi Tanács a határozatának III. részében abból indul ki, hogy jogellenes sztrájk esetén az abban résztvevő munkát szerződésszegéssel nem teljesít, így ezért annak idejére munkabért semmiképpen sem igényelhet. Jogszerű sztrájk esetére viszont a Szt.tv. 6. §-ának (3) bekezdésében foglaltak miatt nem jár munkabér a sztrájk miatt kiesett munkaidőre a sztrájkban résztvevő munkavállalónak. A sztrájkot szervező és irányító szakszervezeti tisztviselő értelemszerűen részt vesz a sztrájkban. Az őt megillető munkaidő-kedvezmény indoka az, hogy ha a tisztsége folytán nem munkát, hanem szakszervezeti tevékenységet lát el, ugyanúgy részesüljön díjazásban, mintha munkát végezne. "A sztrájkban résztvevő tisztségviselőnek azért nem jár díjazás, mivel szakszervezeti választott tisztségviselői tevékenység hiányában sem járna neki díjazás."
Elemezve a jogegységi határozatot és annak indokolását, elsősorban az előbb kiemelt indokolási szöveg alapján megalapozottnak látjuk a Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsának az álláspontját. A sztrájkban résztvevő szakszervezeti tisztségviselőnek az esetben - a mi álláspontunk szerint - akkor sem jár munkabér, ha a sztrájk egész időtartama alatt a munkáltatóval egyeztető tárgyalásokat folytat. Ha ugyanis a sztrájkot szervező és irányító, valamint a sztrájk alatt a munkáltatóval a munkabéke helyreállítása és a munkáltatók érdekeinek érvényesítése céljából tárgyaló szakszervezeti vezetők éppen e közreműködésük végett a teljes munkaidőre munkadíjazásban részesülnének, valóban visszás pozitív diszkrimináció állna elő az ő javukra és a többi sztrájkoló munkavállaló hátrányára. Jogos lenne ilyen esetben az a feltételezés, hogy a saját hasznukra "heccelik fel" a munkavállalókat és közben a "saját pecsenyéjüket sütik". Ugyanakkor viszont a munkaidő-kedvezmény kifejezetten azért jár a szakszervezeti vezetőknek, hogy ez alatt az idő alatt csak a munkavállaló tagjaik érdekvédelmével foglalkozzanak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezen időn túl ne fejthessenek ki érdekvédelmi tevékenységet. Ezt viszont csak a munkaidőn túl tehetik. Ezt figyelembe véve - megítélésünk szerint - a munkaidő-kedvezmény idejére a sztrájk időtartama alatt is jár a sztrájkot szervező, irányító és a munkáltatóval egyeztető szakszervezeti funkcionáriusoknak a munkadíj arányos része. Ők ugyanis a sztrájkban nem passzívan, hanem szakszervezeti érdekvédelmi tevékenységet ellátva aktívan vesznek részt a sztrájkban. Ebből az álláspontból viszont az is következik, hogy annak a szakszervezeti vezetőnek nem jár a munkaidő-kedvezmény után díjazás, aki a sztrájkban csak passzívan vesz részt, vagyis aki kívül marad az egyeztető tárgyalásokból.
Mindezek alapján összegezésképpen álláspontunk az, hogy a sztrájkot szervező és azt aktívan irányító, ugyanakkor azonban a sztrájk időszaka alatt a munkáltatóval tárgyaló és vele egyeztető szakszervezeti vezető a részére megállapított munkaidő-kedvezményt kiváltó díjazásra jogosult. Tekintettel azonban arra, hogy ezt az összeget csak szakszervezeti célokra lehet az Mt. 24. § (5) bekezdése alapján felhasználni, ez az összeg a szakszervezetet illeti meg, nem pedig annak a vezetőjét. Ennélfogva tulajdonképpen felvetődhet egy olyan álláspont is, hogy annak igénylésére nem is a szakszervezeti vezető, hanem a szakszervezet jogosult. Így azon perek esetében, ahol a szakszervezeti vezető, nem pedig a szakszervezet nyújtotta be a keresetet, a Pp. 130. § (1) 9) bekezdése alapján.
