Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
folyt. lennie és mindkettőnek a személyében – éppen úgy, mint az egyeztető, illetve a döntőbizottság elnökének a személyében – ugyancsak a velük szemben támasztott pártatlanság miatt – az egymással érdekvitában álló feleknek meg kell egyezniük. Az elnök munkáját szakértőként segítő bizottsági tagokat viszont az egymással vitatkozó felek paritásos képviselettel maguk választják ki. Amennyiben az egymással vitában álló felek az egyeztetésnek vagy az arbitrálásnak az ilyen módjában megegyezni nem tudnak, akkor a munkaügyi miniszter javaslatára még 1996-ban, az Országos Érdekegyeztető Tanácsban a szociális partnerek által elfogadott Működési és Eljárási Szabályzat szerint egzisztáló Munkaügyi Közvetítő és Döntőbírói Szolgálathoz (MKDSZ) lehet fordulni, amely a felekkel egyetértésben kijelöl egy egyeztetőt, arbitrálásra történő előzetes alávetés esetén pedig egy arbitrátort. Ez az intézmény elvben a Választott Bírósághoz hasonlóan működne. Ellentétben azonban a hasonló munkaügyi érdekvitákban eljáró angol Tanácsadó, Közvetítő és Egyeztető Hivatallal (ACAS), valamint a Központi Munkaügyi Döntőbizottsággal (Central Arbitration Commitee – CAC) , vagy az amerikai Szövetségi Közvetítő és Egyeztető Szolgálattal (Federal Mediation and Conciliation Service – FMCS) és az American Arbitration Societyvel szemben, amely szervezetek közvetítő, egyeztető és arbitrátori belső és külső munkatársai csakis érdekvédelmi szervezetektől független személyek lehetnek, a magyar MKDSZ Szervezeti és Működési Szabályzata megengedi, hogy a Szolgálat keretében működő egyeztetők és arbitrátorok nemcsak szakszervezeti vagy munkáltatói érdekvédelmi tagok, hanem még azok tisztségviselői is lehessenek. Legfeljebb saját ágazatukhoz tartozó felek érdekvitáiban nem járhatnak el. Csakhogy egyik ágazatban sem hajlandó egy munkáltató vagy annak érdekvédelmi szövetsége egyeztetőnek vagy döntőbírónak elfogadni egy szakszervezeti tagot vagy tisztségviselőt, és ugyanígy fordítva, még ha egy másik ágazathoz tartozik is, mert óhatatlanul a saját érdekvédelmi szervezeti oldalához húz. Ezért az ilyen egyeztetőktől és döntőbíróktól nem várható tárgyilagos eljárás. Márpedig az MKDSZ egyeztetőinek és döntőbíróinak többsége ilyen. Ez is közrejátszik abban, hogy a Szolgálat közreműködését az egymással vitában álló felek nemigen veszik igénybe. A másik ok pedig az, hogy az MKDSZ csak országos szervként működik és nincsenek területi irodái, ellentétben a nyugat-európai államok hasonló intézményeivel, ahol az országos egyeztető, arbitrátori hivataloknak területi irodái is vannak. A frankofón/latin államokban a munkaügyi minisztérium és a területi munkaügyi hivatalok mellett működnek, míg a már bemutatott centrális angol és amerikai intézményeknek az egyes közigazgatási egységekben szerződéses koncillátor és arbitrátor megbízott munkatársai vannak.
Mindaz, amiről eddig szó esett, egyformán vonatkozik a fakultatív és a kötelező egyeztetésre, valamint az arbitrálásra. A kötelező egyeztetést és arbitrálást a magyar munkajog a német üzemi alkotmányjog mintájára vezette be. Ennek megfelelően az Mt. 197. §-a értelmében a következő hat esetben kötelező a döntőbíráskodás igénybevétele: a) az Üt. választások költségei; b.ű) az Üt. elnöke tiszteletdíjának a megállapítása; c) az Üt.-t megillető egyetértési jog gyakorlása körüli vita; d) az Üt. tájékoztatásigénylési és iratbetekintési joga; e) a szakszervezetet megillető információ iránti jog; f) a szakszervezet munkahelyi helyiséghasználati joga. Ez a kötelező egyeztetés és arbitrálás azonban más, mint amely az EU-n belül egyes tagállamokban – így a Benelux államokban, valamint az Egyesült Királyságban – kialakult. Ezekben az államokban ugyanis ha a felek által megszervezett „privát egyeztetés” meghiúsult vagy az a felek valamelyikének elzárkózása miatt létre sem jön, kötelező az „állami egyeztetés” igénybevétele az arra illetékes országos vagy területi egyeztető hivatalhoz, illetve az ACAS-hoz fordulás útján. Kötelező arbitrálás viszont nincs. Eredménytelen egyeztetés esetén ugyanis a felek élhetnek a munkaküzdelem (sztrájk és kizárás) eszközeivel.
Összegezve az eddigieket: először is indokolt lenne a felek által az Mt. 195–196. §-ai alapján létrehozott „privát egyeztetés” meghiúsulása esetére – Benelux mintára – kötelezővé tenni az állami egyeztetést, aminek lebonyolítására az MKDSZ arra illetékes országos, illetve területi szerve lenne jogosult. Ezzel összefüggésben szükségessé válik kiépíteni az MKDSZ-nek az egész országra kiterjedő szervezeti rendszerét. Ezen túlmenően az MKDSZ Szabályzatában ki kellene mondani, hogy egyeztető és döntőbíró csak az érdekvédelmi szervezetektől független személy lehet. További lépésként a szervezetében és összetételében így átalakított MKDSZ intézményét az itt javasoltak szerint megreformálandó Szervezeti és Működési Szabályzatának tartalmával összhangban be kellene építeni az Mt. IV. részének az érdekvitákat tárgyaló I. fejezetébe. Végezetül e helyütt ki kellene mondani, hogy csak egy ilyen „állami egyeztetés” sikertelen megkísérlése után nyílik meg az út a munkaküzdelemre. Helyes volna, ha ezzel kiegészülne az üzemi tanács és az üzemi vezetés, valamint a vállalati szakszervezet és a vállalati vezetés között az előbb felsorolt ügyekben történő kötelező döntőbíráskodás.
5. A munkaküzdelem
5.1. A munkaküzdelemhez tartozó intézmények
A munkaküzdelem a munkavállalói és a munkáltatói oldal rendelkezésére álló olyan nyomásgyakorló intézmény, amelyet a másik fél ellen akkor alkalmaz, ha az érdekegyeztetés sikertelen marad vagy nem mozdul el a holtpontról és emiatt érdekvita lefolytatását követően sem tudnak a felek a kollektív szerződéskötésben megállapodni. A munkaküzdelemnek a munkavállalói oldalon fennálló eszköze a sztrájk, amikor is a munkavállalók tagadják meg a munkavégzést, míg a munkáltató részére hasonlóképpen fennálló eszköz a kizárás (lock out vagy Aussperrung), amelynél a munkáltató zárja el annak a lehetőségét, hogy a munkavállalók felvegyék a munkát. Valamennyi nyugat-európai államban azonban a tételes jogi előírások korlátozzák a kizárás alkalmazását és csak a jogellenes sztrájkkal szembeni ellenintézkedésként engedik alkalmazni.
5.2. A sztrájk hazai szabályozása és bírósági gyakorlata
A hazai „sztrájkrendtartást” jelenleg egy külön törvény, az 1989. évi VII. tv tartalmazza. Ez a törvény a Nyugat-Európában kialakult „sztrájk – az aranyformula” szabályai szerint határozza meg a törvényes sztrájk kritériumait, előírva a tárgyalópartnerek kijelölésére nyitva álló egyszeri (egy munkáltatóval szembeni) vagy kétszeri (több munkáltatóval szembeni) ötnapos, valamint a kötelező tárgyalás lefolytatására szolgáló határidőt; e két határidőt magában foglaló „hűlési idő” alatt a tárgyalás megkezdése tilos. Az aranyformulával összhangban további előírás a sztrájk erőszakmentessége, valamint az egyszeri maximum 48 órás figyelmeztető sztrájk alkalmazásának a lehetősége, az üt.-nek a sztrájkban való semleges magatartása, valamint a szolidaritási sztrájknak csak szakszervezeti úton való megszervezhetősége. Ide tartozik továbbá a közszolgáltatást, valamint életmentést végző intézményeknél folytatott sztrájkok esetében az ún. „elégséges szolgáltatás” biztosítása.
A jelenlegi magyar szabályozásban nincs megoldva az ún. „beszállítók” sztrájkjának mikénti minősítése. A nyugat-európai államokban és az USA-ban a beszállítók szolidaritási sztrájkot nem folytathatnak annak a vállalatnak a javára, ahová feldolgozandó nyersanyagot vagy árut szállítanak. Szolidaritási sztrájkot legfeljebb csak más hasonló szállító vállalatok munkavállalói érdekében folytathatnak, a szolidaritási sztrájk azonban általában nem megengedett, miként a visszafelé történő göngyölített sztrájk sem (egyik üzem vagy gépsor leállását követi a másik). A magyar szabályozás e vonatkozásban részben liberálisabb, részben pedig hézagos. Jó volna e hézagokat a nyugat-európai aranyformula figyelembevételével a jogbiztonság érdekében kitölteni, miként a munkaügyi bíróságok jelenlegi szemléletével szemben olyan bírói gyakorlatot kialakítani, mely szerint ha a felek az elégséges szolgáltatás tartalmában nem tudnak megállapodni, akkor a munkaügyi bíróság tárgyaláson kívül legyen köteles az ilyen kérdésben is dönteni. Szakértő igénybevételével a bíróság minden esetben képes megfelelően eldönteni az ilyen kérdéseket. Az elégséges szolgáltatást illetően a legtöbb vita a vasutassztrájkok kapcsán merült fel. Ugyancsak ezek a sztrájkok hoztak felszínre további négy olyan jogkérdést, amelyben a másodfokú bírósági és legfelsőbb bírósági ítélkezési gyakorlat csak részben alakított ki világos helyzetet.
Ami az első kérdéskört illeti, az újabb kollektív szerződéskötésre irányult 1998. decemberi érdekegyeztetési tárgyalások időszaka alatt azok megfeneklése miatt a Mozdonyvezetők Szakszervezete (MOSZ) és a Vasutasok Szakszervezete (VSZ) két egymást követő napra, dec. 21-re és dec. 22-re két-két órás figyelmeztető sztrájkot hirdetett meg, amelyeket meg is tartottak. A MÁV emiatt panasszal fordult a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz, hivatkozva arra, hogy a Szt. tv. 2 §-ának (3) bekezdése alapulvételével nyomásként csak egy, maximum két óráig terjedhető figyelmeztető sztrájk alkalmazható az érdekegyeztetésben részt vevő szakszervezetek részéről. A két szakszervezet viszont az egyszeri figyelmeztető sztrájkra vonatkozó előírásokat úgy értelmezte, hogy valamennyi szakszervezet egy alkalommal külön-külön is megtarthatja a figyelmeztető sztrájkot. A Fővárosi Munkaügyi Bíróság e vitában – szerintünk helyesen – akként foglalt állást, hogy az ugyanazon érdekegyeztetésben és kollektív érdekvitában részt vevő szakszervezetek részéről csak egy figyelmeztető sztrájk alkalmazható, amelyet ha csak az egyik hirdet meg és a többi nem csatlakozik hozzá, utóbb a többi ugyanazon érdekvitában már nem élhet ezzel a lehetőséggel. A Fővárosi Munkaügyi Bíróság ezért a 7. Mpk. 50.358/1998/2. sz. végzésével a második figyelmeztető sztrájkot jogellenesnek minősítette, amit a Fővárosi Bíróság a 49. Mpkfv. 20929/1999/2. sz. végzésével másodfokon is helyben hagyott.
A végzések elvi helytállóságát az alapozza meg, hogy az Mt. 33. § (1) bekezdése alapján – a nyugat-európai szabályozással és gyakorlattal egyezően – a munkáltatóval csak egy kollektív szerződés köthető. Ennélfogva a reprezentatív szakszervezetek kollektív szerződéskötés érdekében csak együttesen tárgyalhatnak. Az a szakszervezet viszont, amely nem akar kollektív szerződést kötni, kivonhatja magát a tárgyalások alól. Ez a lehetőség a következő pontban tárgyalandó probléma egyik sarkalatos pontja.
Másik problémaként ugyanebben az érdekegyeztetési periódusban az merült fel, hogy a három vasutas-szakszervezet közül a VOSZ a maga 13,94 százalékos reprezentativitásával, a MOSZ a maga 49,58 százalékos reprezentativitásával, azaz kettőjük együttesen 63,52 százalékos reprezentativitás mellett megkötötte a kollektív szerződést a MÁV-val, míg a VDSZSZ a maga 26,23 százalékos reprezentativitásával elzárkózott ettől és 1999. január 4-i kezdettel négy napig tartó sztrájkot hirdetett meg, arra való hivatkozással, hogy a másik két szakszervezet által megkötött kollektív szerződés érvénytelen, mivel szakszervezeti oldalon az Mt. 33. §-ának (3) bekezdésében előírt reprezentativitási mérték hiányzik. Ezen az alapon kérte a VDSZSZ a Fővárosi Munkaügyi Bíróságtól a sztrájk jogszerűségének és a kollektív szerződés érvénytelenségének a megállapítását, amellyel kapcsolatos nem peres eljárás a 7. Mpk 50001/1999 sz. alatt indult meg. Ezzel egy időben a MÁV a 7. Mpk. 50002/1999. sz. alatt iktatott kérelmében ennek ellenkezőjének a megállapítását kérte a Fővárosi Munkaügyi Bíróságtól. A Munkaügyi Bíróság a két ügyet egyesítette és 7. Mpk. 50001/1999/5 sz. végzésével a kollektív szerződés érvényessége és a sztrájk jogszerűtlensége mellett foglalt állást, amely határozatot másodfokon a Fővárosi Bíróság munkaügyi tanácsa is a Mpkfv. 20.930/1999/4. sz. végzésével megerősített.
Mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság a sztrájk jogszerűtlenségét azzal indokolta, hogy az Mt. 33. § (3) bek. c) pontja alapján ha a vállalatnál működő szakszervezetek együttes kollektív szerződéskötésére nincs lehetőség, mert közülük valamelyik a munkáltatóval a kollektív szerződést nem kívánja megkötni, a többi még megkötheti, ha együttesen több mint 50 százalékos reprezentativitást fel tud mutatni. A VOSZ és a MOSZ pedig együttesen ezt a reprezentativitási kritériumot 13,51 százalékkal, tehát bőven meghaladta. Ily módon az általuk a MÁV-val megkötött kollektív szerződés érvényes, érvényes kollektív szerződés hatálya alatt pedig jogszerű sztrájkot a Szt. 3 § (1) d) bekezdésében foglaltak szerint nem lehet folytatni.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás során az Mfv. II. 10.365/1999/4. sz. végzésével megváltoztatta az első és a másodfokú végzést és a VDSZSZ által szervezett részleges sztrájkot jogszerűvé, a kollektív szerződést pedig a VDSZSZ-re nem vonatkozónak nyilvánította. A Legfelsőbb Bíróság ezt az álláspontját azzal indokolta, hogy a MOSZ és a VOSZ a kollektív szerződést a MÁV-val az Mt. 33. §-ának (4) bekezdése alapján kötötte meg, amely esetre helyes törvényi értelmezés szerint valamennyi reprezentatív szakszervezet együttes szerződéskötési hajlandóságát kívánja meg. Mivel ez nem állott fenn, ezért a MOSZ és a VOSZ által megkötött kollektív szerződés csak akkor lenne érvényes, ha kettejük együttes reprezentativitása meghaladná az Mt. 33. § (4) bekezdése által meghatározott 65 százalékot, ehhez viszont 1,9 százalék hiányzott. Ennélfogva a VDSZSZ lényegét tekintve nem érvényes kollektív szerződés hatálya alatt szervezett sztrájkot.
Megítélésünk szerint a végzések egyike sem hibamentes. Az első és a másodfokon eljárt bíróságoknak – ellentétben a Legfelsőbb Bírósággal – abban igazuk van, hogy a MOSZ és VOSZ által megkötött kollektív szerződés érvényes. A szakszervezetek kollektív szerződéskötési jogosultságát megállapító Mt. 33. § (2) bek-től (6) bek-ig terjedő bekezdéseinek helyes értelmezése a következő: a) Ha a vállalatnál egy szakszervezet működik és az üzemi tanácsi választások eredménye alapján 50 százalék feletti reprezentativitást ér el, a kollektív szerződést ő köti meg, (2) bek.; b) Ha több szakszervezet működik a vállalatnál és az általuk elért együttes reprezentativitás meghaladja az 50 százalékot, akkor ők köthetik meg együttesen a kollektív szerződést, (3) bek.; c) Ha viszont egyikük vagy másikuk nem akar kollektív szerződést kötni, a többi megkötheti azt, feltéve hogy együttesen rendelkeznek 50 százalékot meghaladó reprezentativitással (4) bek.; d) Ha ilyen lehetőség sem áll fenn, akkor egy szakszervezet is megkötheti a kollektív szerződést, feltéve, hogy 65 százalékot meghaladó reprezentativitással rendelkezik. Eme jogszabály-értelmezés alapulvételével a c) pontban foglaltak szerint a VDSZ és a MOSZ által megkötött kollektív szerződés érvényes volt, és az első, valamint a másodfokú bíróság jogértelmezése a helyes, nem pedig a Legfelsőbb Bíróságé.
Megítélésünk szerint viszont valamennyi ez ügyben eljárt bíróságnak vitatható az az álláspontja, hogy a sztrájk jogossá, illetve jogellenessé minősítését a kollektív szerződés érvényességének függvényében ítéli meg. Álláspontunk szerint a VDSZSZ a másik két szakszervezet által a MÁV-val megkötött érvényes kollektív szerződés mellett is jogszerűen sztrájkolhatott volna, mivel a mi jogértelmezésünk tükrében a másik kettő által megkötött kollektív szerződés őt nem köti. A mi álláspontunk szerint csak azért volt jogellenes a VDSZSZ által meghirdetett sztrájk, mert – az egyeztető tárgyalási jegyzőkönyvekből kitűnően – a decemberi tárgyalásokon mindössze két ízben vett részt, és akkor sem konstruktívan, hanem mindjárt sztrájkkal fenyegetőzve, amit aztán januárban be is váltott. A sztrájk jogszerűségét ugyanis mindenekelőtt a Szt. tv. 2. és 3. §-a, valamint az Mt. 33. §-ának (8) bek.-e alapján, vagyis aszerint kell elbírálni, hogy a sztrájkot meghirdető szakszervezet betartotta-e a 7 napos egyeztetési időt, vagyis 7 napon belül ténylegesen egyeztetett-e a szemben álló féllel és hogy az érdekegyeztető tárgyalásokon milyen együttműködési készséget mutatott. Ezt a kérdést egyik bíróság sem vizsgálta. Ha az eljárt bíróságok ezt a körülményt vizsgálták volna, a VDSZSZ részéről meghirdetett sztrájkot a két másik szakszervezet által megkötött kollektív szerződéstől függetlenül jogszerűtlenné kellett volna nyilvánítaniuk, mivel e szakszervezet nem tett eleget egyeztetéssel összefüggő együttműködési kötelezettségének.
A következő probléma szintén a sztrájk jogszerűségének kérdésével függ össze. A három vasutas-szakszervezet által 2000. febr. 8. és 14-e között lefolytatott eddigi leghosszabb sztrájk utolsó két napján már csak a szakszervezeti tagdíjak MÁV részéről történő beszedéséről és a szakszervezetek részére való átutalásáról folyt a vita, amit a MÁV eddig megtett, de a jövőre nézve ezt a tevékenységet nem kívánta folytatni. A három szakszervezet ehhez továbbra is ragaszkodva azután is folytatta a sztrájkot, amikor febr. 14-én estére minden más olyan kérdésben megegyeztek, ami a szakszervezeti tagok mint munkavállalók érdekeivel állt összefüggésben.
A MÁV ezt követően a sztrájk további folytatását jogszerűtlennek tartotta, hivatkozva a Szt. tv. 1 § (1) bek.-re, mely kifejezetten utal arra, hogy sztrájk csak a munkavállalók gazdasági és munkaügyi érdekeinek érvényesítése végett folytatható nyomásgyakorlási eszközként. Itt viszont már a három szakszervezet saját érdekéről van szó, így a sztrájk jogellenessé vált. A MÁV kérelmére ezt a Fővárosi Munkaügyi Bíróság a 20. Mpk. 50.038/2000/11. sz. végzésével – szerintünk is helytálló módon – meg is állapította. A sztrájknak ugyanis adekvát okozati összefüggésben kell állnia a munkavállalók érdekeivel, a szakszervezeti érdek pedig e tekintetben még áttételesen sem hozható összefüggésbe a munkavállalók érdekeivel.
A negyedik vitás kérdés tekintetében, miszerint jár-e a szakszervezeti tisztségviselőknek a sztrájk alatt – elméleti szinten felvetve – a munkaidő-kedvezmény, illetőleg az annak igénybevétele helyetti az a térítés, amelyet – kifizetése esetén – szakszervezeti célokra kell fordítani, a bírói gyakorlatban kettős ítélkezési irányzat alakult ki első és másodfokon egyaránt. A Miskolci Munkaügyi Bíróságnál, valamint a Fővárosi Munkaügyi Bíróság egyik tanácsánál, illetve a Pécsi Munkaügyi Bíróságnál, továbbá másodfokon a Baranya Megyei és a Vas Megyei Bíróságnál kialakult ítélkezési gyakorlat értelmében a szakszervezeti funkcionáriusoknak a sztrájk ideje alatt is jár a munkaidő-kedvezmény idejére szóló díjazás, mivel a sztrájk időszakában a sztrájkot szervező szakszervezet ügyvivői a munkavállaló társaik – mint szakszervezeti tagok – érdekeinek a képviseletét ellátva egyeztető tárgyalásokat folytatnak a munkáltatóval. A munkáltató ebből kifolyólag nem minősítheti egyoldalúan a nála ugyancsak munkaviszonyban álló és a sztrájkot szervező, egyúttal pedig az egyeztetéseket folytató szakszervezeti vezetőket sztrájkban részt vevőknek. Így az ő esetükben sztrájk miatt kiesett munkaidőről nincsen szó. Ennélfogva esetükben a Sztrájktörvény (Szt.) 6. § (3) bekezdése nem alkalmazható (Fővárosi Munkaügyi Bíróság 26. M. 607/1999/3. sz. Pécsi Mü. Bír. 2. M. 112/1999/2. sz. Baranya Megyei Bíróság 1. Mf. 21045/1999/5. sz. ítéletek). Ezzel szemben a Szombathelyi Munkaügyi Bíróság, a Fővárosi Bíróság egy másik tanácsa, továbbá másodfokon a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság ítéleti indokolásait általánosítva akként foglalt állást, hogy a szakszervezeti ügyintézők is ha ugyanannak a munkáltatónak az alkalmazottai, akik a munkáltatóval szemben sztrájkolnak, annak ellenére, hogy a sztrájkolók érdekében a munkavállalóval egyeztetnek, már a tárgyalásokon való részvétel folytán is kizárt, hogy a munkavállaló javára munkát végezzenek, így őket sem illeti meg munkadíjazás, miként a sztrájk többi résztvevőjét sem. Ha részükre kifizetésre kerülne a munkaidő-kedvezmény idejére szóló munkadíj arányos része, az pozitív diszkriminációt is jelentene a sztrájk szervezésében közreműködő szakszervezeti vezetők javára a sztrájkban részt vevő többi munkavállalóval szemben, ami visszás helyzetet idézne elő (Szombathelyi Mü. Bír. M. 37/1993/3. sz., BAZ Megyei Bír. 1. Mf. 21861/1999/4. sz., BAZ Megyei Bír. 4. Mf. 22020/1999/4. sz. ítéletek).
A Legfelsőbb Bíróság elnöke az első és másodfokú munkaügyi bíróságok, illetve tanácsok ellentétes állásfoglalásai miatt jogegységi eljárást kezdeményezett, aminek alapján a Legfelsőbb Bíróság munkaügyi jogegységi tanácsa 2/1999. MJE sz. alatt meghozta jogegységi határozatát. Ebben akként foglalt állást, hogy a munkáltatónál dolgozó és az ott dolgozók érdekében sztrájkot szervező szakszervezeti vezetők akkor sem jogosultak a munkaidő-kedvezményre, illetve az azt kiváltó térítésre, ha a sztrájk időtartama alatt egyeztető tárgyalásokat folytatnak a munkáltatóval. A Jogegységi Tanács a határozatának III. részében abból indul ki, hogy jogellenes sztrájk esetén az abban részt vevő munkát szerződésszegéssel nem teljesít, így ezért annak idejére munkabért semmiképpen sem igényelhet. Jogszerű sztrájk esetére viszont a Szt. tv. 6. §-ának (3) bekezdésében foglaltak miatt nem jár munkabér a sztrájk miatt kiesett munkaidőre a sztrájkban részt vevő munkavállalónak. A sztrájkot szervező és irányító szakszervezeti tisztviselő értelemszerűen részt vesz a sztrájkban. Az őt megillető munkaidő-kedvezmény indoka az, hogy ha a tisztsége folytán nem munkát, hanem szakszervezeti tevékenységet lát el, ugyanúgy részesüljön díjazásban, mint ha munkát végezne. „A sztrájkban részt vevő tisztségviselőnek azért nem jár díjazás, mivel szakszervezeti választott tisztségviselői tevékenység hiányában sem járna neki díjazás.”
Elemezve a jogegységi határozatot és annak indokolását, elsősorban az előbb kiemelt indokolási szöveg alapján megalapozottnak látjuk a Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsának az álláspontját. A sztrájkban részt vevő szakszervezeti tisztségviselőnek az esetben – a mi álláspontunk szerint – akkor sem jár munkabér, ha a sztrájk egész időtartama alatt a munkáltatóval egyeztető tárgyalásokat folytat. Ha ugyanis a sztrájkot szervező és irányító, valamint a sztrájk alatt a munkáltatóval a munkabéke helyreállítása és a munkáltatók érdekeinek érvényesítése céljából tárgyaló szakszervezeti vezetők éppen e közreműködésük végett a teljes munkaidőre munkadíjazásban részesülnének, valóban visszás pozitív diszkrimináció állna elő az ő javukra és a többi sztrájkoló munkavállaló hátrányára. Jogos lenne ilyen esetben az a feltételezés, hogy a saját hasznukra „heccelik fel” a munkavállalókat, miközben a „saját pecsenyéjüket sütik”. Ugyanakkor viszont a munkaidő-kedvezmény kifejezetten azért jár a szakszervezeti vezetőknek, hogy ez alatt az idő alatt csak a munkavállaló tagjaik érdekvédelmével foglalkozzanak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezen időn túl ne fejthessenek ki érdekvédelmi tevékenységet. Ezt viszont csak a munkaidőn túl tehetik. Ezt figyelembe véve – megítélésünk szerint – a munkaidő-kedvezmény idejére a sztrájk időtartama alatt is jár a sztrájkot szervező, irányító és a munkáltatóval egyeztető szakszervezeti funkcionáriusoknak a munkadíj arányos része. Ők ugyanis a sztrájkban nem passzívan, hanem szakszervezeti érdekvédelmi tevékenységet ellátva aktívan vesznek részt. Ebből az álláspontból viszont az is következik, hogy annak a szakszervezeti vezetőnek nem jár a munkaidő-kedvezmény után díjazás, aki a sztrájkban csak passzívan vesz részt, vagyis aki kívül marad az egyeztető tárgyalásokból.
Mindezek alapján összegzésképpen álláspontunk az, hogy a sztrájkot szervező és azt aktívan irányító, ugyanakkor azonban a sztrájk időszaka alatt a munkáltatóval tárgyaló és vele egyeztető szakszervezeti vezető a részére megállapított munkaidő-kedvezményt kiváltó díjazásra jogosult. Tekintettel azonban arra, hogy ezt az összeget csak szakszervezeti célokra lehet az Mt. 24. § (5) bekezdése alapján felhasználni, ez az összeg a szakszervezetet illeti meg, nem pedig annak a vezetőjét. Ennélfogva tulajdonképpen felvetődhet egy olyan álláspont is, hogy annak igénylésére nem is a szakszervezeti vezető, hanem a szakszervezet jogosult. Így azon perek esetében, amelyekben a szakszervezeti vezető, nem pedig a szakszervezet nyújtotta be a keresetet, a Pp. 130. § (1) 9) bekezdése folyt..........
