Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A felperes 1995. december 7-én adásvételi szerződésnek nevezett megállapodást kötött egy felszámolás alatt álló vállalattal. A szerződés tárgyát ingatlanok és ingóságok képezték. A szerződés 5. pontja szerint az eladó eladja, a felperes, mint vevő pedig megvásárolja az 1. és 2. pontokban részletezett ingó és ingatlan vagyontárgyakat. A vevő az ingó és ingatlan vagyont 108 millió forint + áfa vételárért vásárolja meg. A felek megállapodtak abban, hogy az eladó a vevőt a szerződés 20. pontjában vállalt munkajogi jogutódlásért 15 millió forint kedvezményben részesíti, amely adójogi szempontból az 1992. évi LXXIV. törvény (továbbiakban: áfatörvény) 22. § (3) bekezdés a) pontja szerinti árengedménynek minősül. A vevő a kedvezménnyel csökkentett vételárat 1995. december 15-ig köteles az eladó felé átutalással teljesíteni.
A szerződés 20. pontjában a felek megállapodtak abban, hogy a vevő a birtokba lépéssel egyidejűleg a felszámolás alatt álló vállalat dolgozóival kapcsolatosan a munkáltatói jogok jogutódjává válik. A vevő kötelezettséget vállalt arra is, hogy biztosítja a szerződés aláírásakor hatályban lévő kollektív szerződésben foglalt szabályok szerinti végkielégítést és a felmondási időre járó juttatásokat az átvett 60 munkavállaló számára a munkaviszonynak a munka törvénykönyve és a kollektív szerződés rendelkezései szerinti megszüntetése esetén (függetlenül attól, hogy a nevezett juttatásokra a munkavállalók a felszámolás alatt álló eladótól tarthatnának igényt). A vevő tudomásul veszi, hogy a munkajogi jogutódlásra figyelemmel a munkajogi jogelőddel létesített munkaszerződések változatlan tartalommal érvényesek.
A bemutatott szerződés alapján állította ki a felszámolás alatt lévő vállalat a számláját, oly módon, hogy az értékesített vagyontárgyak nettó összértéke 108 millió forint, melyet csökkentett az engedménnyel az adásvételi szerződés 8. pontja alapján. A nettó végösszeg így 93 millió forint volt, amelyet 18 250 000 forint áfa terhelt. A számla bruttó végösszege 111 250 000 forint volt.
A felperes 1997. március 31-én megvásárolta egy felszámolás alatt álló társaság gépállományát és egyéb tárgyi eszközeit 20 millió forint + áfa vételárért. A felek megállapodtak abban, hogy az eladó a vevőt a szerződés 9. pontjában vállalt munkajogi jogutódlásért 8 millió forint kedvezményben részesíti, amely adójogi szempontból az áfatörvény 22. § (5) bekezdése a) pontja alá eső árengedménynek minősül. A vevő kötelezettséget vállalt az átvett 32 fős dolgozói állomány továbbfoglalkoztatására azzal, hogy a munkajogi jogelőddel létesített szerződések változatlan tartalommal hatályban maradnak.
A felszámolás alatt álló társaság 1997. április 10-én bocsátotta ki a számláját a felperes felé. A számla szerint az eladó által eladott termékek vételára 15 millió forint volt, amely 3 millió forint áfát tartalmaz. A számlán az árengedményt nem tüntették fel.
A felperesnél az első fokú adóhatóság a költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte 1995–1997. évre vonatkozóan. A vizsgálat megállapítása szerint a felperes és a felszámolás alatt álló cégek között létrejött szerződések az 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban: Art.) 1. § (7) bekezdése alapján minősítve 2-2 jogügyletet takarnak. Az egyik az eladók részéről vagyontárgyak értékesítésére irányul, a másik pedig a vevő részéről történő szolgáltatásnyújtás azáltal, hogy az eladók munkavállalóinak átvételére és továbbfoglalkoztatására kötelezettséget vállal. Tehát nem kedvezmény, illetve engedmény nyújtásáról van szó, mivel a vevő részéről is szolgáltatásnyújtás történt, amelyet az érvényben lévő jogszabályok alapján bruttó módon kellett volna elszámolni, és a szolgáltatásnyújtónak, vagyis a felperesnek a szolgáltatás ellenértéke után az általános forgalmi adót fel kellett volna számítania és meg kellett volna fizetnie. A felek a számlázás során megsértették a számvitelről szóló 1990. évi XVIII. törvény (továbbiakban: Sztv.) 15. § (10) bekezdésében rögzített bruttó elszámolás elvét.
Az első fokú határozat 1995 IV. negyedévére 3 750 000 forint adóhiányt, 1997. április hónapjára 2 millió forint adóhiányt állapított meg a felperes terhére, amely után 20 százalékos adóbírságot is kiszabott. A felperes fellebbezése folytán eljáró alperesi adóhatóság az első fokú határozatot helyes indokaira figyelemmel helybenhagyta. Az alperesi határozattal szemben a felperes keresetet terjesztett elő, kérve a határozat bírósági felülvizsgálatát és ennek eredményeként a megállapított adóhiány, adóbírság törlését.
A felperes keresetlevelében a következő jogszabálysértéseket jelölte meg az alperesi határozatban, melyekre a keresetét alapította:
– Mindkét szerződésben az áfatörvény 22. § (3) bekezdés a) pontja szerinti árengedményről van szó, ez az árengedménynek az a fajtája, amikor az ár megállapítása már kedvezményesen történt.
– A szolgáltatás fogalmát az áfatörvény 8. § (1) bekezdése határozza meg. Sem az első fokú, sem a másodfokú határozat nem definiálja, hogy mely szolgáltatásokról van szó. Az alperesnek meg kellett volna jelölnie az akkor hatályos szolgáltatások jegyzékéből az árengedménynek megfelelő szolgáltatás fogalmát. Amennyiben nevesített szolgáltatást nem lehet megjelölni az adott tevékenységre, úgy azt nem is lehet szolgáltatásnak tekinteni, sem polgári jogi, sem adójogi szempontból.
– Az Art. 1. § (7) bekezdése azt a jogot adja az alperesnek, hogyha a nyilatkozatban kifejezésre jutó akarat és a tényleges szerződési tartalom egymástól eltér, a jognyilatkozatokat palástolt ügyletnek minősítse. Egyik hivatkozott szerződésben sincs olyan palástolt jogügylet, amely a szerződő felek akaratától eltérő tartalmat hordozna.
– A per tárgya szempontjából a munkajogi jogutódlás következtében adott árengedmény nem értékelhető külön megállapodásként, az csak egy az áralakító tényezők közül, amely a munka törvénykönyve szabályozatlansága miatt külön nevesítésre került. Nem tekinthető önálló szolgáltatásnak a felek között azért sem, mivel egyrészt számtalan más kötelezettséggel együtt vállalta át a vevő az eladótól, másrészről az alperes nem tudta megjelölni, hogy mely szolgáltatásról kellene számlát kiállítani. Az alperesi határozatokból átvett logika alapján a szerződésben felsorolt jogok és kötelezettségek mindegyikéről külön-külön számlát kellett volna kiállítani. Ilyen kötelezettség azonban jogszabályi hellyel nem támasztható alá.
A felperes e körben hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 154. számú állásfoglalására is.
A felperes a per tárgyalásán további jogszabálysértésekre hivatkozott, melyek a következők:
– A felszámolás alatt álló vállalat záróvizsgálata során az adóhatóság nem vitatta a felperes és a felszámolandó vállalat között kötött szerződés vonatkozásában a számlázást.
– A felperesnél 1995. IV. negyedévére vonatkozóan az első fokú adóhatóság bizonylatok és nyilvántartások ellenőrzése mellett kiutalás előtti áfaellenőrzést is végzett, így ez az időszak ellenőrzéssel lezárt időszaknak minősül.
– A felperes mint vevő az eladóktól a munkajogi jogutódlás után kártérítési összeget kapott, amellyel csökkent a tényleges vételár. A kártérítés után általános forgalmi adót nem kell fizetni.
Az alperes kérte a kereset elutasítását, álláspontja szerint a határozata nem jogszabálysértő. Előadta, hogy alaptalan az árengedmény tárgyában a felperesi kereset, hiszen az ún. engedmény csak a szerződő partnert érintette, másrészt a szerződések tartalmuk szerint a munkajogi jogutódlás körében szolgáltatásnyújtást tartalmaznak. A határozat jogszabályszerű voltát nem érinti az a körülmény, hogy a közigazgatási hatóság nem definiálta, hogy mely szolgáltatásokról van szó. A szolgáltatások meghatározása és definiálása a kiállítani elmulasztott számlákon a felperes társaság feladata lett volna. A dolgozók átvételében megnyilvánuló szolgáltatásnyújtás kiszámlázásakor elegendő lett volna a rendes szolgáltatás „SZJ-be nem besorolható" megjelölése. Az adóhatóság az Art. 1. § (7) bekezdésében biztosított jogánál és előírt kötelezettségénél fogva értelmezte a perbeli két szerződést és jutott arra a következtetésre, hogy a szerződések mindegyike két jogügyletet, egy adásvételt és egy szolgáltatást tartalmaz. Az adóhatóság nem beszél palástolt jogügyletről, hanem megjelölte, hogy az adásvétel mellett egy másik szolgáltatást tartalmazó jogügylet is részük a megállapodásoknak. Helytelen az a felperesi állítás, hogy a szerződések idején hatályos munkajogi szabályok miatt kényszerült a felperes a munkajogi jogutódlás kötelezettségét vételárcsökkentő részként rögzíteni.
A tárgyaláson előadott új jogszabálysértésekre való hivatkozásra az alperes kifejtette, hogy ezek a másodfokú határozat átvételétől számított 30 napon túl történtek, ezért nem vehetők figyelembe. Ettől függetlenül az alperes erről érdemben is nyilatkozott. Nem vitás, hogy az adóhatóság a felszámolás alatt álló vállalat záróvizsgálata során a perbeli szerződés vonatkozásában megállapítást nem tett, melynek oka az, hogy akkor még folyamatban volt egy másik peres eljárás – a Legfelsőbb Bíróság előtt felülvizsgálati szakban – ugyanolyan konstrukció mellett, eltérő első- és másodfokú ítéletekkel. Az 1995. IV. negyedévben nem történt kiutalás előtti áfaellenőrzés, hanem csak a bevallás alapjául szolgáló, jogszabályokban előírt bizonylatok, könyvek és nyilvántartások ellenőrzése történt, ez pedig nem keletkeztet ellenőrzéssel lezárt időszakot.
A bíróság a felperes keresetét kisebb részben találta alaposnak.
Az első fokú adóhatóság 1996. február 11-én kelt megbízólevele szerint az előző ellenőrzés a kiállított bizonylatok és nyilvántartások ellenőrzésére irányult. A bizonylatok és nyilvántartások vizsgálata az Art. 97. § v) pontja alapján nem keletkeztet ellenőrzéssel lezárt időszakot. Az ellenőrzésről készült jegyzőkönyvből is egyértelműen megállapítható, hogy az áfabevallás alapjául szolgáló bizonylatok és nyilvántartások ellenőrzése történt meg. Ezekre tekintettel a megyei bíróság álláspontja az, hogy a vizsgálat az 1995. október–december időszakot nem tette ellenőrzéssel lezárt időszakká. Ennek megfelelően az alperes nem sértette meg az Art. 54. § (1) bekezdésében foglaltakat.
Nem vitás, hogy a felperes és a felszámolás alatt álló vállalat között létrejött szerződéssel kapcsolatban az első fokú adóhatóság a vállalat ellenőrzése folyamán megállapítást nem tett, annak ellenére, hogy a jogügylet alapjául szolgáló szerződés és az arról kiállított számla megegyezik a perbelivel. A megyei bíróság álláspontja ebben az, hogy ez önmagában nem sért jogszabályt. Ezt a tényt a bíróság az adóbírság kiszabása vonatkozásában értékelte.
Az Art. 1. § (7) bekezdése szerint a szerződést, ügyletet és más hasonló cselekményeket valódi tartalmuk szerint kell minősíteni. Az érvénytelen szerződésnek vagy más jogügyletnek az adózás szempontjából annyiban van jelentősége, amennyiben gazdasági eredménye kimutatható. A megyei bíróság álláspontja szerint az Art. 1. § (7) bekezdése alapján az adóhatóság a felperes és az eladó között létrejött szerződéseket adóügyi szempontból jogszerűen minősítheti másnak a szerződő felek minősítéséhez képest. A felperes a perbeli szerződéssel összefüggésben három jogviszonyban van jelen félként. Egyrészt a szerződések alapján polgári jogi jogviszonyokba került az eladókkal, másrészt adójogi jogviszony alanyává vált, melyben többek között áfafizetési kötelezettsége keletkezett, harmadrészt közte és az átvett munkavállaló között munkajogi jogviszony áll fenn az átvételt követően.
Az alperes a felperes és a Magyar Állam közötti adójogi jogviszonyt vizsgálva tette meg megállapításait, értékelve a felperes és az eladó közötti polgári jogi jogviszonyokat. Az 1995-ben hatályos áfatörvény 22. § (3) bekezdés a) pontja határozza meg, hogy az adó alapjába nem tartozik bele az árleszállítás, engedmény címén elengedett összeg, ha az árleszállítást, engedményt minden érintett számára azonos feltételek mellett érvényesítik. A (4) bekezdés a) pontja szerint az adó alapját csökkenti az árcsökkenés, engedmény címén visszatérített összeg, ha az árcsökkentést, engedményt minden érintett számára azonos feltételek szerint érvényesítik. Az 1997. évre vonatkozó áfatörvény 22. § (4) bekezdés a) pontja és (5) bekezdés a) pontja szintén ezen szabályokat tartalmazza.
A felek közötti jogvita lényege, hogy a felperesi álláspont szerint a 8 millió forintos és a 15 millió forintos összegek árengedménynek minősülnek, így az adó alapjába nem tartoznak bele, míg az alperes álláspontja szerint nem minősülnek árengedménynek, az adó alapjába beletartoznak, az adó alapját nem csökkentik és azokat az áfatörvény 28. § (1) bekezdése alapján 25 százalékos általános forgalmi adó terheli.
Az áfatörvény 3. § (1) bekezdése szerint a törvény rendelkezései alapján általános forgalmi adót kell fizetni többek között az adóalany által belföldön teljesített termékértékesítés és szolgáltatásnyújtás után. A törvény 8. § (1) bekezdése szerint szolgáltatásnyújtás minden olyan ellenérték fejében végzett tevékenység, amely a törvény szerint nem minősül termékértékesítésnek. Az áfatörvény 13. § (1) bekezdés 1. pontja megállapítja, hogy ellenértéknek minősül a tartozás kiegyenlítésére fordított vagyoni érték, ideértve a meglévő követelés mérséklésére elismert vagyon értékét is, de ide nem értve a kártérítést.
A megyei bíróság álláspontja szerint a felperest az eladók 8 millió, illetve 15 millió forintos ellenértékben részesítették azért, hogy munkavállalóikat továbbfoglalkoztatja. A felperes az áfatörvény 8. § (1) bekezdése szerinti tevékenységet végezte akkor, amikor vállalta, hogy az eladók munkavállalóit foglalkoztatja. Ennek megfelelően ezen továbbfoglalkoztatás ellenértéke nem minősül kártérítésnek. Ez a felperesi tevékenység szolgáltatásnyújtásnak minősül és nem minősül az Áfa törvény 22. § (4) bekezdés a) pontjában és 22. § (5) bekezdés a) pontjában írt árengedménynek, így az adó alapjába beletartozik.
Az áfatörvény az árengedmény fogalmát az 1995-ben és 1997-ben hatályos szövegében nem definiálja. Ugyanakkor köznapi értelemben árengedménynek a termékért, vagy szolgáltatásért fizetendő összeg azon része minősül, melyet az eladó ingyenesen enged át. Jelen esetben ingyenes átengedésről nincs szó. A megyei bíróság osztotta azon alperesi álláspontot, mely szerint a perbeli megállapodások ténylegesen két-két szerződést takarnak. A megállapodásokban van egy adásvételre vonatkozó szerződés, melyekben a felperes a vevő, másrészt tartalmaznak egy munkavállaló átvételére vonatkozó szerződést (ellenérték fejében), melyekben a felperes ellenérték fejében veszi át a munkavállalókat. Azzal, hogy a felperes a munkavállalók átvételéről számlát nem állított ki, megsértette a számviteli törvény 15. § (10) bekezdésében írt bruttó elszámolás elvét, mely szerint a bevételek és a költségek, illetve a követelések és kötelezettségek egymással szemben nem számolhatók el.
Ebben az esetben az lett volna a szabályos eljárás, ha a felperes a továbbfoglalkoztatások ellenértékeiről számlákat állít ki a felszámolás alatt álló cégek felé, míg a két cég az adásvételek bruttó összegéről állít ki számlákat.
A megyei bíróság álláspontja szerint a Legfelsőbb Bíróság 154. számú Munkaügyi Kollégiumi Állásfoglalása a munkaügyi jogviszonyok vonatkozásában irányadó, a per tárgyát pedig a felperes és az állam közötti közigazgatási jogviszony képezi. Az MK. 154. számú állásfoglalás tartalma nem befolyásolja a fent kifejtett bírósági álláspontot.
Az Art. 72. § (1) bekezdése többek között kimondja, hogy adóhiány esetén adóbírságot kell fizetni. Az adóbírság mértéke – ha e törvény másként nem rendelkezik – az adóhiány 50 százaléka. A 73. § (1) bekezdése szerint az adóbírság mértéke kivételes méltánylást érdemlő körülmény esetén hivatalból, vagy kérelemre mérsékelhető, ha a körülményekből megállapítható, hogy az adózó, illetve intézkedő képviselője, alkalmazottja, tagja, vagy megbízottja az adott helyzetben a tőle elvárható körültekintéssel jár el. Az adóbírság mérséklésénél az eset összes körülményét mérlegelni kell, különösen az adóhiány nagyságát, keletkezésének körülményeit és az adózó jogellenes magatartásának súlyát, gyakoriságát.
A megyei bíróság álláspontja szerint a felperes és a felszámolás alatt álló társaság közötti szerződéssel megállapított adóhiány után kiszabott 20 százalékos adóbírság vonatkozásában az adóbírság további csökkentése, illetve elengedése nem lehetséges. Ebben az esetben nincs olyan kivételes méltánylást érdemlő körülmény, amely ezt lehetővé tenné. Ennek ellenére a bíróság az adóbírságot törölte, miután a vállalatnál lefolytatott záróvizsgálat nem kifogásolta a szerződéssel kapcsolatos számlázást. Ez a felperesben joggal válthatta ki azt az álláspontot, hogy szükségtelen az akkor még létező, felszámolás alatt álló vállalat felé számlát kibocsátani és tőle módosított számlát kérni. Ezért a bíróság az e körben megállapított 750.000 forint adóbírságot törölte, a felperes ezt meghaladó keresetét pedig elutasította.
(Vas Megyei Bíróság K.20.112/2000/11. számú ítélete)
Ismertette:
dr. Vass Ágnes
APEH Hatósági főosztály
