Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Egyre inkább az derül ki, hogy egy adott ország nemzeti valutájához nem feltétlenül a szuverenitás jelképe okán ragaszkodik a lakosság, legalább ennyire fontosak a gazdasági szempontok. Nagy-Britanniában például több mint egy évtizedig tartotta magát a nézet, hogy a brit font a szigetország másságának is szimbóluma, az euró bevezetésének ötlete már csak azért sem merült fel konkrét tervként, mert a kormányok pontosan tudták, hogy népszerűtlenné válnának miatta.
Az euró iránti ellenszenven nem változtatott a City véleménye sem, hiába gondolták a pénzügyi, gazdasági szakemberek, hogy az egységes valuta extra esélyt kínálna az Egyesült Királyságnak. A briteket ez nem győzte meg, hiszen a foglalkoztatottság a csaknem milliós közép-európai bevándorlás ellenére folyamatosan javult, a font erős volt, alacsony inflációval, a gazdaság pedig megállíthatatlannak tűnt. Aztán lassan gyülekeztek a komor fellegek, az amerikai másodlagos jelzáloghitel-válság Londont sem kímélte, a nagybankok egymás után hozták nyilvánosságra csőddel fenyegető eredményeiket, érintettségüket. És hirtelenjében kiderült, hogy az időközben az euróval szemben történelmi mélypontra gyengült font érzékeny veszteséget okozhat a háztartásoknak.
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke a minap maga is arról beszélt: brit vezető politikusok magánbeszélgetésekben elismerik, hogy az euró nagyobb védettséget nyújtott volna, és már nem tartják szentségtörésnek, ha a font leváltásáról gondolkodnak. (A Munkáspárt az 1997-es választási kampányban még az euró bevezetését ígérte.) Persze ez még csak az elit, de egyre többen vannak, akik megpörkölődtek a pénzügyi válságban, és helyzetük az időközben recesszióba forduló gazdaság miatt egyre kilátástalanabb. Egyelőre ugyan még bíznak a kormány mentő csomagjában, de legalábbis kíváncsian várják, sikerül-e a nagyobb rosszat elkerülni, és mesterséges kereslettel lendületbe hozható-e a gazdasági életük. A közvélemény azt látja, hogy az utóbbi években eljátszották a tartalékképzés lehetőségét, amelynek birtokában friss pénzt pumpálhatnának a gazdasági életbe. A felismerés, hogy az euró nagyobb védettséget biztosít a tagállamoknak, bizonyára vonzóbbá is teszi majd a közös valutát.
Hasonlóak a fejlemények az eurót szintén távol tartó Svédországban és Dániában. Nem nehéz megjósolni, hogy ha a britek körében teret nyer a nézet, hogy jobban járnának az euróval, akkor egyre kisebb hévvel érvelnének ellene a svédek és a dánok is. Svédországban pár éve leszavazták az eurót, a közvélemény-kutatók ma már kevésbé biztosak benne, hogy most is így járnának. Dániában már tudni lehet, hogy márciusban vagy áprilisban Anders Fogh Rasmussen kormánya kiírja a népszavazást az euróról. Izlandon a földrengésszerűen összeomló gazdasági és pénzügyi élet maga alá temetheti a kormányt, amely most előremenekül: bár évek óta unióellenes retorikát folytat - a szigetország hal- és hajóiparát féltve -, most nemcsak hogy a csatlakozáspártiak erősödtek meg, de már sokan vannak, akik az euró "egyoldalú" bevezetését fontolgatják. Az Európai Bizottság ugyan figyelmezető lövéseket adott le ("tessék bejelenteni a csatlakozási igényt, és akkor minden eszközzel a gyors csatlakozás mellett leszünk" - mondják), és óva int attól, hogy a szigetország minden kötelezettség nélkül euróra váltson, Geir Haarde izlandi kormányfő viszont abból indul ki, hogy ha problémamentesek lennének is a csatlakozási tárgyalások, legkevesebb két-három három évig húzódnának, vagyis a konkrét, gyors haszon elmarad. Akkor már inkább az önkényes pénzcsere - Montenegróhoz hasonlóan, amely szintén mellőzött minden brüsszeli figyelmeztetést, amikor úgy döntött, hogy az euró potyautasa lesz.
