Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Jacques Delors tízéves regnálását (1985–95) követően az EU-tagállamok kormányai hosszas, elszánt viták után csupán kompromisszum árán tudtak megállapodni a brüsszeli bizottság új elnökének személyéről. Furcsa ellentmondás: miközben nőtt a testület jelentősége, sőt, tekintélye is, elnökét az utóbbi időben már nem kísérte a Delors idejében megszokott tisztelet és elismerés. Előbb Jacques Santer egykori luxemburgi kormányfő kényszerült dicstelen távozásra, majd – állítólag az ő erélytelenségéből okulva – utódjának Romano Prodit választották, ám kiderült, hogy az EU-államok vezetői csak addig kívánnak erős kezű elnököt, amíg az az ő nótájukat fújja. Prodinak nem bocsátották meg, hogy komolyan vette tisztét és mert kezdeményezni. Amikor rájött, hogy túlságosan előreszaladt, már késő volt. Az európai színtéren gyenge kommunikációs képességű Prodit hirtelenjében senki nem vette komolyan, miközben a vezetése alatt a bizottság az integráció történetének legnehezebb feladatait oldotta meg (bevezette az eurót, levezényelte a bővítést, segítette az alkotmányozást).
Prodi után a tagállamok vezetői tehát ismét fogadkoztak, most majd tényleg nagyágyút küldenek Brüsszelbe, és nem állítják robotpilótára a bizottságot. Színes, karakteres, jól ismert jelöltekben nem volt hiány – konszenzusban annál inkább. A Párizs–Berlin tengelynek nem sikerült Guy Verhofstadt belga miniszterelnököt elfogadtatnia, a másik tábornak viszont Chris Pattenről, az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelős tagjáról kellett lemondania. Igaza volt Silvio Berlusconi olasz kormányfőnek: bár a nizzai szerződés szerint a megválasztáskor elég a minősített többség, mindenképpen konszenzusra van szükség, mert az új elnöknek mindenkit maga mögött kell tudnia.
Ez a helyzet kedvezett Barrosónak. Miniszterelnök, aki jól ismeri a kormányközi „dörgést”. Kisebb országból jön, ami bizalmat kelt a többi kis és közepes tagállamban. Pártja az Európai Parlament konzervatív frakciójának a tagja, tehát érvényesül a néppártiak követelése, hogy soraikból kerüljön ki az új elnök. Amiről egyébként az EU alkotmánya is olyan értelemben szól, hogy az EU-vezetőknek figyelembe kell venniük az EP erőmegoszlását. A 48 esztendős, a szegfűk forradalma idején még a maoistákkal kacérkodó, majd a forrófejűséget hamar a konzervatív pártkarrierrel felcserélő, jogász végzettségű Barroso szívósan kapaszkodott fel a csúcsra, amelyet két esztendeje ért el, amikor – ugyancsak kompromisszumnak köszönhetően – hazája kormányfője lett. Kiválóan beszél franciául, angolul és spanyolul – nyelvi kifogás tehát nem merülhet fel ellene. Országa tagja a Schengen-övezetnek, bevezette az eurót, az integráció példás tagja, ami az erre vonatkozó francia követelésnek felel meg. Az iraki háborút eldöntő azori csúcs házigazdájaként bizonyította atlantista elkötelezettségét, ami Londonban teszi szalonképessé.
De miért éppen ő – okvetetlenkednek az Európai Parlament képviselői. Legalábbis a szocialista és a zöld frakció jelezte, hogy közismertebb, és főként az európai integráció mellett markánsabban elkötelezett elnököt akar és a liberális frakció sem adja előre áldását. Márpedig az EP rábólintása nélkül nincs kinevezés. Meglehet, Barroso személye nem rázza fel az európai ügyekre figyelő közvéleményt, de a várható parlamenti csatározás még izgalmassá teheti az elfogadását.
