Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Balázs Péter jövő héttől kezdve az Európai Bizottság tagjaként gyökeresen új szerepet tölt be Magyarország uniós integrációjában. Egyúttal sajátos feladat ez, hiszen a nemzeti érdekek képviselete helyett az összeurópai érdekekre kell figyelnie. Mennyire lehet tekintettel a hazai érdekekre?
– Amint elfoglaljuk helyünket a bizottságban, nincs létjogosultsága semmiféle nemzeti befolyásolásnak, hiszen az unió konstrukciója éppen attól működőképes, hogy a tagállami érdekharmonizáció a tanácsi értekezletek különböző szintjein zajlik. Egy évig tevékenyen részt vettem benne, láttam, hogy ez működtethető. Az európai összérdeket viszont a Bizottság képviseli. Olyan ez, mint egy bíróság: kell lennie egy védőnek és egy vádlónak ahhoz, hogy a bíró objektíven lásson. Itt is meg kell jeleníteni a tagállami és az összeurópai érdeket, hogy aztán a parlament és az EU-bíróság a maga módján foglaljon állást. Mégis, belülről mást lát az ember. Meg is lepett, hogy mennyire erősek a tagállami érdekek. A kezdeti idealizmus és integrációmélyítés után bizony ez egy tagállami alkufolyamattá nőtte ki magát, ahol nagyon nehéz a közösségi irányba mozdulni. Elméletben megvan a felismerés, hogy együtt jobban meg tudnánk oldani például a terrorizmus kivédését, vagy a környezetvédelmet, a végrehajtás során azonban előtérbe kerülnek a fővárosokból küldött mandátumok, amelyeket kitűnő diplomaták körömszakadtukig védenek.
– A bizottság tagjai elvben nem hazájukat vagy kormányukat képviselik, de a gyakorlat mást mutat. Ön számára hol húzható meg a lojalitás határa?
– Nagyon jól kell ismerni a hazai érdekeket, hiszen egy kicsit szimbolikus figurák is vagyunk azáltal, hogy novembertől minden országnak csak egy tagja lesz a testületben. Senki más nem ismeri, nem ismerheti a magyar érdekeket, senki más nem olvas magyarul, senki más nem kezdi a napját a magyar tévével, senki más nem böngészi a magyar internetes újságokat. Szóval nekem tudnom kell, hogy mi van Magyarországon. Fel kell hívnom a figyelmet, ha valami magyar érdekkel találkozik, vagy ütközik, mert ezt senki más nem fogja megtenni helyettem. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a bizottságban disszonáns hang volna, ha valaki a nemzeti érdekek védelmében lépne föl. Mert a bizottságban egyetlen központi érdek van és ez az európai érdek. Ez a célmodell. Kérdés, hogy mi a valóság. Hallottam arról, hogy némelyik biztos bizonyos partikuláris érdeket is képviselt, ami nem csak a nemzeti érdek, hanem a pártpolitika köntösében is megjelenhet. Ezt a kettőt még viszonylag tolerálhatónak tartom, az üzleti érdeket nem. Ebbe már bele is bukott egy teljes bizottság.
– A bizottságban a regionális politikáért lesz felelős, kényes körülmények között, hiszen a kiszemelt iker-biztos, Michel Barnier francia külügyminiszterként folytatja tovább, az utódja pedig szintén kezdő...
– Már a felkészülés során próbáltam némi új hangsúlyt adni, egyrészt eloszlatni azt a félelmet, hogy itt az újak maguknak kaparják ki a gesztenyét. Mindig a teljes szolidaritásról beszélek. Nekem Dél-Portugália ugyanannyira fontos, mint Kelet-Lengyelország, részrehajlás nélkül, objektív mércével próbálom a valódi problémák felé terelni a pénzeket is és a gondolkodást. Nézzük a városi nyomornegyedek problémáját! Az EU-nak van egy jól fejlett vidéki, agrár- és környezetvédelmi dimenziója, ami nagyon jó ebben az iparosított világban. De a munkanélküliség, a bűnözés, a bevándorlás nem a domboldalakon, a ritkán lakott vidéken koncentrálódik, hanem a városokban.
Az Interreg program jegyében pedig a határövezeteket lehet fejleszteni, ahol össze kell növeszteni az uniót. Közelünkben háromfajta határ is van: az osztrák–magyar, mint belső, az új tagok közötti, mint a magyar–szlovák és természetesen a külső, mint pl. a magyar–román. Feltámasztható a Bécs-Pozsony-Budapest (köztük Győr) alkotta, valaha szervesen összetartozó régió is. Koppenhágában is éltem, láttam, miként kapcsolódik össze a Koppenhága–Göteborg–Malmö régió, tengeralatti alagút, híd, repülőterek segítségével hatalmas agglomerációvá növi ki magát, ilyesfajta kihívásoknak, új fejleményeknek kell megfelelni.
– Barnier távozásával felmerülhet, hogy novembertől az új bizottságban egyedül legyen felelős a tárcáért?
– Arra nem volt példa, hogy a nettó befizető országok ezt, vagy hasonló tárcát kiadtak volna a kezükből.
– A bizottság előtt áll egy másik kihívás is: a lisszaboni célkitűzés…Úgy tűnik, ez az EU torkán akadt – ma már aligha fogalmaznák meg, hogy az évtized végére a világ legversenyképesebb gazdaságává akar válni...
– Ez nagyon szép célkitűzés, egyike lehet a nagy vívmányoknak. A kontinens ereje egyrészt az innovatív kapacitás, minden nagy ötlet Európából származott – de Amerikáig kellett futni, hogy valamit meg lehessen valósítani. Ez a kapacitás csak gazdagodik a bővítéssel, ez a pozitívum. A negatívum az, hogy sem az USA, sem Kína nincs felosztva picike munkaerőpiacokra, Európa igen. Kis egységek védik a saját önálló foglalkoztatási feltételeiket, és itt kibicsaklott a bővítés is. Alaptalan félelmek nyomán keletkeznek korlátozások, vagy legalábbis fenyegetnek velük. Amíg az EU rövid életű, lokális kormányok hatalmi spekulációi miatt sejtszerkezetként létezik, addig nem lehet beszélni integrációs előnyökről. Bármely integrációs alapműben a skálahozadék, a nagytérség, a nagy piac, a termelési tényezők optimális kiválogatása szerepel. Az EU eddig kétszer futott neki: amikor 1957-ben megírta a Közös Piac programját és azt részben megvalósította, és másodszor amikor az egységes belső piac programját 1992-ben előirányozta. Még mindig hiányzik egy harmadik, igazi nekifutás, amely valóban egy közös gazdasági térséggé tenné. Ráadásul ezt az újabb bővítések egy kicsit visszavetik.
A félelmek egy része teljesen alaptalan. Százszor elmondtuk: az Audi Győrbe jövetele nemcsak egy delokalizáció, hogy Németországból elvándorol egy ipar, hanem inspiráló együttműködés. Az audisok kimutatták, hogy Ingolstadtban is több munkahely lett általa, jobbat, többet termelnek, megnőtt az export is, kellett oda is új ember. Nagy térségek versenyeznek velünk, és ha a Csendes-óceán partjait szemléljük, akkor Európának magába kellene szállni. Mindaddig, amíg az EU úgy működik, hogy a tagálllamok kezében van a döntés, addig nehéz lesz.
– Milyen praktikus előnyökkel járna a munkaerőpiac harmonizálása – ami nyilván a szociálpolitika harmonizálását is magával vonná? A tízszázalékos munkanélküliség idején biztos, hogy a külső erőforrásokra kell összpontosítani?
– Ha a nyugati technológia és a viszonylag olcsóbb, de jól képzett keleti munkaerő találkozik – győri Audi – akkor az versenyképes exportterméket eredményez, amit a világon bárhol eséllyel lehet kínálni. Ha a német gazdaság a saját levében fő, akkor elveszíti a versenyképességét, mert hihetetlenül magas költségekkel dolgozik. Ha a mi gazdaságaink külföldi befektetés nélkül akarnak bármit is tenni, akkor nem kapnak sem tőkét, sem technológiát. Ezeket a tényezőket kell kombinálni. A bizottságnak van egy ilyen misszionárius szerepe. Állandóan az összeurópai versenyképesség jegyében elemezni az akadályokat, javaslatot tenni a csökkentésükre, a nagyobb nyitottságra és kezelni a mellékhatásokat, mert a fő hatásnak pozitívnak kell lennie.
