2008. november 10. napját a honi energiatermelők minden bizonnyal Fekete Hétfőként tartják számon. Ezen a napon fogadta el ugyanis az országgyűlés "A villamos energiával összefüggő egyes kérdésekről", valamint "A távhőszolgáltatás versenyképesebbé tételéről" szóló két törvényjavaslatot, melyeket még az elfogadásuk hetében sürgősséggel kihirdettek. Az ártatlannak hangzó elnevezések azonban olyan szigorú intézkedéseket takarnak, melyek a következő évtől alapvetően meghatározzák az energiaipari vállalkozások eredményességét és középtávú gazdasági kilátásait.
A villamos energiával összefüggő egyes kérdésekről szóló törvény az áramtermelő erőművek és a nagykereskedő Magyar Villamos Művek (MVM) között létrejött hosszú távú villamosenergia-vásárlási és -kapacitáslekötési megállapodások (HTM-ek) megszüntetését rendeli el, ha a felek azokat egyéb módon (önszántukból) meg nem szüntetik. A magyar jogalkotásban meglepő gyorsasággal megalkotott törvény az Európai Bizottság (EB) június 4-ei, egyébként még hivatalosan közzé sem tett, döntésére hivatkozással nyúlt hozzá a villamosenergia-piac arculatát 13 éve meghatározó HTM-ekhez. Amint az köztudomású, a HTM-ek még a termelőágazat privatizációját megelőzően kötötték meg, azon nyilvánvaló céltól vezérelve, hogy a nemzetközi befektetőknek vonzóbbá tegyék a felújításra szoruló erőműveket. A billegő államháztartás, a vágtató infláció időszakában aztán a viszonylag hosszabb, de az ágazatban korántsem szokatlan időtartamú, befektetőcsalogató HTM-ek maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy a Bokros-csomag mellett az energiaszektor privatizációja segítségével stabilizálódjon a gazdaság. A magyar állam az energiaszektor privatizálásának köszönhetően csak 1995-ben 310 milliárd forint privatizációs bevételt ért el. A HTM-ek mindamellett jelentős beruházási, környezetvédelmi és hatékonyságnövelő kötelezettségeket róttak a befektetőkre.
Kétségtelen, hogy a hosszú távra lekötött termelői kapacitásokhoz való hozzáférés követelménye levezethető az EU vonatkozó direktíváiból. Példátlan ugyanakkor, hogy az EB nem csupán a jövőre nézve állapított meg kötelezettségeket, hanem előírta azt is, hogy az EU-csatlakozás óta a HTM-eken keresztül beszedett állítólagos többletbevételeket az erőművek az államnak fizessék vissza. A visszafizetési kötelezettségbe bekerülhetnek az erőművek mostanáig meg nem térült befektetései, de legfeljebb a visszafizetési kötelezettség mértékéig. Ez praktikusan azt jelenti, hogy habár az adott vásárló jelentős erőműfejlesztésbe fektette a pénzét, a megtérülés fedezetét jelentő szerződésétől most "megszabadítják".
Kérdés tehát, hogy a tényállást vajon az EB kellő körültekintéssel állapította-e meg a magyarországi erőművek vonatkozásában, illetve, hogy teljes körű kártalanítás (kompenzáció) nélkül megszüntethetőek-e a HTM-ek. Nem véletlen, hogy több termelő már nemzetközi bíróságon követeli, hogy a magyar állam a "szerződések kisajátításából" eredő kárait térítse meg, mások pedig az EB döntését támadták meg az Európai Bíróság előtt. Mindenesetre a honatyák látszólag úgy értékelik, hogy az EB határozata leveszi vállukról a felelősséget e drasztikus lépésért.
Az elvi jellegű vitákon túlmenően, ugyanakkor az elfogadott törvény - több ponton - további bizonytalanságot szül. A törvény alapján az erőművek által visszafizetendő állami támogatás összege és kiszámításának "metodológiája" az EB jóváhagyását igényli. A törvény rendelkezéseit aztán a metodológia alapján kormányrendeletek váltják aprópénzre, de e kormányrendeletek és az EB jóváhagyó határozatának időbeli, kauzalitásbeli viszonya nem tisztázott. A törvény rendelkezéseinek végrehajtásából aztán a Magyar Energia Hivatalnak (MEH) is ki kell vennie a részét: az EB vonatkozó jóváhagyó határozatát követő 10 napon belül megállapítja az egyes erőművek által visszafizetendő konkrét összeget. A törvény szerint ezt az összeget 60 napon belül be kell fizetniük az erőműveknek - ez akkor lehet aggályos, ha a visszafizetendő összeg akkora, hogy a 60 napos határidőt gyakorlatilag tarthatatlanná teszi. A törvény ráadásul kizárja a MEH által hozandó határozatok végrehajtásának felfüggesztését, a közigazgatási hatósági eljárásról szóló, valamint a polgári perrendtartásról szóló törvény általános rendelkezéseivel ellenkezően. A végrehajtás felfüggesztése kezdeményezésének joga (amit indokolt lehet a törvény alapjául szolgáló EB-határozat megtámadása esetén) az erőműveket, az arról való döntés joga pedig a bíróságokat korlátozza.
A másik elfogadott törvény, mely a távhőszolgáltatás versenyképesebbé tételéről rendelkezik, egy a pozitív adóalap 8 százalékában meghatározott rendkívüli jövedelemadó-fizetési kötelezettséget ír elő a villamosenergia-kereskedelmi engedélyesek, földgáz-kereskedelmi engedélyesek, kőolajtermék-előállító, jövedéki engedélyes kőolajtermék nagykereskedők és szénhidrogén-kitermelési tevékenységet végző bányavállalkozók számára. A már születése előtt Robin Hood-adónak becézett különadó a magas hatékonysággal működő, a nagy energiaellátó és kereskedő társaságokat sújtja, alapja lényegében a társasági nyereségadó elve. A távhő-támogatási rendszert idén még finanszírozta a költségvetés, de jövő évtől már ebből a különadóból, az adóalanyok "szíves" hozzájárulásával fogják működtetni. A jogszabály egyúttal az év elején eltörölt termelői távhőárak hatósági szabályozására is lehetőséget ad, oly módon, hogy a Magyar Energia Hivatal mind a távhőtermelői, mind pedig a távhő-szolgáltatói árak felett is ellenőrzést gyakorolhat.
Mindkét törvény jelentős kihívások elé állítja tehát az energiaszektor jelenlegi befektetőit, azonban a jövőbeli befektetőkre is riasztóan hathat, és ezzel a magyarországi innovációk régióbeli versenyhelyzetét ronthatja. Ez a Robin Hood-adó esetében is nyilvánvaló, bár látszólag az állami tulajdonú szereplők is az adó szenvedő alanyai, az ő nyereségük azonban vagy adó, vagy osztalék formájában mindenképpen az állam zsebében köt ki - az állam csak átpakol az egyik zsebéből a másikba.
Mindkét jogszabály egyúttal állami beavatkozást is jelent polgári jogi viszonyokba. A Robin Hood-adó esetében az állam élve legiszlatív funkciójával egyfelől a szektor nyereségét csapolja meg sajátos redisztribúció céljából, másfelől ellenőrzi a befektetők pénztárcáját is. A HTM-megszüntetésnél ugyan deklaráltan éppen a piaci viszonyok erősítését szolgálja a lekötött kapacitásokat felszabadító törvény, azonban a legdrasztikusabb eszközzel: Az állam parancsszavával bont fel magánjogi szerződéseket, közjogi aktussal avatkozik be kétpólusú magánjogi jogviszonyokba.
Az állam pörölycsapásai az energiaszektorban a figyelmes szemlélő számára egyéb elemekkel is tarkítva (például az MVM jelentős piaci erőként való minősítése, a módosuló közbeszerzési törvény egyes tervezett elemei) a növekvő állami kontroll jeleként értékelendőek, és ezzel az energetikai vállalkozásoknak is meg kell barátkozniuk. Tiszteletben tartva az gazdaságpolitikai és versenyjogi megfontolásokat, ugyanakkor még korántsem világos, hogy az új jogszabályok célt érnek. Egyáltalán nem biztos például, hogy a villamos energia árának csökkenése irányába hat a HTM-ek megszüntetése, a Robin Hood-adó által előidézett rendkívüli adófizetési kötelezettség pedig a jogszabályi keretek által korlátozottan ugyan, de "átszivároghat" a végfelhasználói árképzésbe. Félő, hogy az új jogszabályok következményeként a számottevő energiaimportra szoruló és a gazdasági válság hatásaival küszködő ország energiaszektora annyira lesz vonzó a befektetőknek, mint a sherwoodi erdő Nottingham grófjának.
Economx