Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
- A könyvkiadás mára kialakult struktúrája mennyire tekinthető stabilnak? Mennyire igényli a támogatásokat?
- A struktúraváltásnak van egy általános vonulata, például az, hogy a könyvkiadásban és -kereskedelemben a fekete- és szürkegazdaság - gondolok itt a tb-járulék nélkül alkalmazott utcai árusokra, fiktív nyomdai számlákra, rendezetlen jogdíjakra és hasonló praktikákra - jelentősen visszaszorult. A mai helyzet kialakulásához nyilván az is kellett, hogy a kereskedő cégek megerősödjenek. A kiadók közül is sokan kiestek a rostán, megerősödtek viszont a hozzáértők, akik időben felismerték a piaci réseket és megfelelően tudtak alkalmazkodni a változó feltételekhez. Ami az irodalom kiadását illeti, üdvös sokszínűség van. Alapvetően a kiadónál dolgozók személyes ízlése határozza meg azt, hogy mi jöhet egyáltalán szóba; az egyes művek megjelentetéséhez viszont elengedhetetlen a piaci szempontok mérlegelése. Könyvet kiadni, kiadót alapítani ma igen egyszerű dolog; a kinyomott könyveket eladni és egy kiadót tartósan és jövedelmezően fenntartani, az már komolyabb teljesítmény. A sokszereplős piac egyébként nemcsak a potenciális olvasóknak, de a szerzőknek is előnyös és ez a sokszínűség szerintem hosszabb távon is fennmarad.
A legnehezebb helyzetben talán a szerzők vannak, hiszen a könyvek mai árszínvonala mellett kevés esetben lehet tisztességes, méltányos szerzői díjat, honoráriumot fizetni. A többnyire 6-10, ritka esetben 15 százalékos jogdíj jó esetben néhány százezer forint bruttó bevételt hozhat a szerzőnek, akinek esetleg többévi munkája fekszik a műben. Támogatás nélkül ezt a műfajt nem lehet művelni, nem lehet ismeretlen szerzőket elindítani. A támogatást - legyen az állami vagy alapítványi - szerintem tisztességesebb lenne a szerzőnek, semmint a kiadónak adni. A kiadói struktúra stabilizálódott, nagyjából mindenki megtalálta a helyét és bár számos szerzőre mi is kapunk támogatást, én jobban szeretem a tiszta helyzeteket, és jobb lenne, ha a kiadónak nem kellene ezzel foglalkoznia, inkább a szerzők kapnának ösztöndíjat.
Minden támogatás beavatkozás a piaci mechanizmusba és én úgy gondolom, hogy ez elvileg nem jó. A Nemzeti Kulturális Alapprogram vagy a Magyar Könyv Alapítvány támogatási döntései ugyanis óhatatlanul politikai színezetűek, és bár az előkészítésben a kurátorok is szerepet kapnak, az utóbbi években szerintem a szakmai színvonal gyengült, illetve a kormányzati befolyásoltság erősödött. Az előző kormány vagy a jelenlegi kormány működése során támogatott művek listáján is látszik a központi döntések befolyása - ami önmagában nem baj, és némi íróasztal melletti bosszúságon túl nem is kell, hogy érdekelje az embert. Azt gondolom, hogy egy valamirevaló kiadó ezekkel nem számol; úgy tervez, mintha ezek a források nem lennének. Mi azt a gyakorlatot követjük, hogy csak azokra a művekre kérünk támogatást, amelyeket amúgy is megjelentetünk; az esetek 90 százalékában a támogatás teljes összegét odaadjuk a szerzőnek. Egyébként pedig nem hiszem, hogy a zseniket, az igazi értéket fedő alatt lehet tartani. Ha mi kizárólag a kiadó gazdaságos működésére koncentrálva az átlagosnál nagyobb kockázat miatt netán visszautasítanánk egy újabb Ady Endre vagy Füst Milán kéziratát, biztos vagyok benne, hogy a több tucat másik kiadó közül a korábban ismeretlen szerző talál olyat, amelyik belevág a kiadásba - és később majd verhetjük a fejünket a falba.
- A Magvető bevételeiből milyen arányt képviselnek a támogatások?
- Ez évente változik; az utóbbi néhány évben elmondhatjuk, hogy a kiadó nyeresége több, mint a támogatások összege. Persze a nyereség önmagában nem sokat mond, hiszen jelentős készletet kell tartanunk, ami nagyon drága dolog; az éves nyereségünk többszöröse ott van a készletekben.
- Kötnek-e egy-egy sikeres szerzővel, egy „húzó névvel” kizárólagos szerződést?
- Természetesen a szerzők igyekeznek számukra anyagilag kedvező szerződést kötni a kiadóval, azonban itt nem kizárólag pénzről van szó. A honorárium mellett az sem mindegy, hogy a kiadó miként gondozza a könyvét, hogy hogyan bánnak vele, mely kortárs szerzők társaságában jelenik meg. A konszolidáció a kiadók és a szerzők kapcsolatára is jellemzővé vált: a kiadók igyekeznek megbecsülni sikeres szerzőiket és nem nagyon próbálnak meg más kiadótól írókat elcsábítani; ugyanakkor a szerzők is lojálisabbakká váltak. Egy-egy sikerkönyv, mint például nálunk Závada Páltól a Jadviga párnája vagy az Esterházy-könyv viszonylag méltányos honoráriumot hoz a szerzőknek is - ám ez is csak töredéke annak, amit hasonló siker esetén Nyugat-Európában elértek volna.
- Mi a helyzet a magyar sikerkönyvek fordításaival, van-e esélyük külföldi sikerre?
- Tudomásul kell vennünk, hogy Európába a német piacon keresztül vezet az út; a franciák például e téren sokkal kevésbé vállalkozó szelleműek. A németek egész kiadói szegmenset építettek fel erre. A Závada-könyv eddigi fordítói sorsa például annak ellenére sem tűnik túl szerencsésnek, hogy szlovákra már lefordították, készül a cseh fordítás is és románról is volt szó. El ne kiabáljam, de az Esterházy legutóbbi könyvének német nyelvre való átültetését elvállaló Terezia Mora munkájáról már több pozitív visszajelzést kaptam.
- A Magvető-könyvek nagy többsége szépirodalmi mű. Kívánnak-e ezen a jövőben változtatni, több nem fikciós művet kiadni?
- Szívesen adnánk ki például több tanulmánykötetet, esszét, ám a kereslet viszonylag szűk, kevés ilyen mű éri el a gazdaságos példányszámot. A kiadványaink struktúráján nem kívánunk változtatni: alapvetően a kortárs és félklasszikus szerzők műveivel kívánunk a jövőben is foglalkozni - utóbbiak közül például Szentkuthyt vagy Szerb Antalt emelném ki. A kortárs külföldieket a sajtó, az internet, az irodalmi sikerlisták folyamatos figyelésével közelítjük meg. Persze gyakran előfordul, hogy a kiadás jogáért más magyar kiadó is jelentkezik, ám árfelhajtó versenyfutásba nem szívesen megyünk bele; szűkös anyagi lehetőségeinket inkább a hazai szerzők kiadására fordítjuk.
- Az április végi könyvfesztivál után a héten kezdődik a szakma másik kiemelkedő eseménye, a könyvhét. Hogyan viszonyul e két rendezvény egymáshoz?
- Szerencse, hogy van könyvfesztivál és könyvhét is. Volt időszak, amikor a könyvesszakma egy része úgy gondolta, hogy össze kellene vonni a kettőt. Én ezt akkor elleneztem, mivel úgy vélem: a magyar könyvkiadásnak - különösen annak a részének, amelyben mi is mozgunk, tehát az irodalmi művek megjelentetésének - elementáris szükséglete, hogy minden lehetőséget megragadjon a közönség érdeklődésének felkeltésére. A vásárlók drágának találják a könyveket, ugyanakkor a kiadók és a gyártók költségeihez mérten az árak alacsonyak. A legtöbb fogyasztási cikk esetében az emberek ma már természetesnek tartják a piaci árakat, márpedig a papírért, a nyomdáért is piaci árat kell fizetni. Az elmúlt néhány évben azonban a hazai piac vásárlói oldala is konszolidálódott; nincs külön indulat vagy keserűség az emberekben, nem gondolják, hogy itt valami nagy nyerészkedés folyik és attól drágák nálunk a könyvek. Azt tapasztaljuk, hogy a vásárlók értékrendjében is reálisabb helyre került a könyv; ha e formában valami értéket szeretnének maguknak megszerezni, azért bizony fizetniük kell. Mivel a média részéről eltűnt a korábban természetesnek vélt, közszolgálati figyelem a könyvek, egyáltalán a kultúra iránt, így nagyon jó az, ha egy társadalmi rangú kulturális esemény zajlik, és a könyvfesztivál ezért nőtte ki magát. Erre az alkalomra több kiadó készül új kiadványokkal; tavaly mi is a fesztiválra időzítettük Esterházy Péter Harmonia Caelestis című művét, ami akkor talán a legnagyobb esemény volt. A könyvhét egy hagyományosabb rendezvény, alapvetően a kortárs magyar irodalom, főként a szépirodalom ünnepe. Az árusítást tekintve nincs különbség; ma is igen erős annak a vásárlói rétegnek a jelenléte, amely korábban a könyvhét katalógusából 20-30 könyvet is megjelölt és megvett - ám ma ez jóval szigorúbb szelekciót és jelentősebb anyagi áldozatot igényel. A nagyobb figyelem miatt az újdonságok jelentős részének esélye van arra, hogy a reméltnél nagyobb példányszámban keljen el.
Sebő Gábor
