Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az euró/dollár 1,3380-ról egészen 1,35 fölé emelkedett a múlt héten, ezzel az elmúlt egy hónap legerősebb szintjére került az euró. A dollár/jen a többéves rekordnak számító 124,10-ről előbb gyorsan 122,8-ra esett, majd visszaemelkedett 123,5-re.
A hét nagyobb részében valószínűleg az gyengítette a dollárt, hogy egyre inkább normalizálódik az amerikai állampapír-piaci helyzet. Mint emlékezetes, a hónap közepén a piac megadta magát a már jó ideje halmozódó bizonyítékoknak és magáévá tette a nézetet, mely szerint az amerikai gazdaság mégsem fog összeomlani a lakóingatlan-piaci recesszió miatt és így egyhamar nem lehet jegybanki kamatcsökkentésre számítani. Ehhez jött még pár technikai tényező, és a benchmark tízéves állampapírhozam egy hét alatt 4,95-ről 5,3 százalékra ugrott. Ez – persze utólag nézve – nyilvánvalóan eltúlzott reakció volt, s azóta szépen lassan csorognak ismét lefelé a hozamok, a hét végén a tízéves papír már ismét 5,1 százalék alatt volt. A devizapiac szempontjából fontosabb rövidebb lejáratokon ugyanez történt, s ez minden bizonnyal nem használt a dollárnak.
Csütörtök este óta ugyanakkor azt is tudjuk: nem sok esély van arra, hogy az amerikai hozamszint ismét tartósan és mélyen visszaessen a korábban jellemző 4,5–5 százalékos sávba (ismét a tízéves papírról beszélvén).
A Fed kétnapos ülése végeredményeképpen a várakozásoknak megfelelően 5,25 százalékon hagyta az alapkamatot, s ami ennél fontosabb: habár a piac egy része a hangnem puhulására számított, a Fed ismét egyértelművé tette, hogy változatlanul az infláció az első számú kockázati tényező.
A Fed-ülés előtt a piac központi témája az volt, hogy vajon a jegybank hogyan reagál a legutóbbi inflációs fejleményekre. A döntéshozó testület számos tagja, köztük Ben Bernanke is (bár még elnöksége előtt, mezei tagként) korábban az 1–2 százalékos sávot nevezte meg kívánatosként, amennyiben az árszintemelkedés ütemét a lakossági fogyasztás magárindexével (mag PCE index) mérjük. Februárban még év/év alapon 2,4 százalékon állt a mutató, áprilisban 2 százalékon, s becslések szerint a májusi adat már csak 1,9 százalékos áremelkedést mutat majd. Vagyis a maginfláció bekerül a Fed „komfortzónájába”. Sokak szerint ennek legalábbis abban kell megmutatkoznia, hogy a jegybank a továbbiakban nem hívja az inflációt „emelkedettnek”.
Ez a várakozás be is teljesedett, a döntést kísérő közleményben a jegybank elismerte az elmúlt pár hónap javuló maginflációs trendjét. A bank ugyanakkor azt is hozzátette helyzetértékeléséhez, hogy a javulás fenntarthatósága még nem bizonyított. Ezzel a Fed tulajdonképpen csak arra az egyébként egyértelmű, de a piac által gyakran elfelejtett tényre hívja fel a figyelmet, hogy egy jegybank nem a közelmúlt vagy a jelen fejleményei alapján dönt monetáris politikájáról, hanem hogy ezek a fejlemények milyen következménnyel járnak az inflációs előrejelzés számára.
A bank fő aggodalma továbbra is a gazdaság kapacitáskihasználtsága, konkrétan a nagyon alacsony, alig 4,5 százalékos munkanélküliségi ráta s ennek inflációs következményei. Hiába pár hónap jó inflációs adata, ha a gazdaság alapvető keresleti és kínálati viszonyaiban nincs érezhető változás, akkor semmi alap nincs arra, hogy a kedvező inflációs adatokat egy hosszabb távú trend részének tekintsük.
A következtetés: az amerikai jegybanki alapkamat belátható időn belül marad, ahol most is van. A piac többé-kevésbé egyetért ezzel, bár a decemberi csökkentés a határidős árak szerint még mindig ad 20 százalék esélyt egy lazításnak, s a január végi ülésre a valószínűség már 30 százalék. A Fed és a befektetők véleménye azonban még így is sokkal közelebb van egymáshoz, mint bármikor az elmúlt egy évben.
