Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A múlt hét közepén 1,3660-on történelmi csúcsra ért az euró/dollár keresztárfolyam: a közös európai deviza 1999-es létrejötte óta még soha nem volt ilyen erős az amerikai fizetőeszközzel szemben. A hét végére nagyjából maradt is ez a szint, péntek kora délután 1,3600–1,3620 körül mozgott a jegyzés. A dollár/jen 117,8 és 119,5 között ingadozott, s tulajdonképpen a hónap egészére ez a durván 118–120-as sáv volt a jellemző.
A nagy történet a devizapiacon természetesen változatlanul az euró lendülete vagy még inkább talán a dollár gyengesége, hiszen az amerikai deviza sok más viszonylatban is rekord- vagy rekord közeli szinten van. (Az angol fonttal szemben például átlépte a „bűvös” 2-es határt, azaz egy fontért most már több mint két dollárt adnak, erre utoljára a kilencvenes évek elején volt példa.)
A relatív növekedési kilátások sok mindent megmagyaráznak. Az Egyesült Államokról a széles körű vélekedés az, hogy marad az elmúlt pár negyedévben is tapasztalt, a trendütemtől valamelyest elmaradó gazdasági növekedés, az eurózóna, Japán és a feltörekvő piacok nagyobb része viszont a korábbi várakozásokat felülmúlóan teljesít. Ezzel párhuzamosan alakulnak a kamatvárakozások: maradva az euró/dollár eseténél, a piac a jelenlegi 3,75 százalékos ECB-alapkamatot 4,25 százalékra várja az év végére (vagyis két 25 bázispontos kamatemelést áraz be), a Fed funds-kamatot pedig 5 százalékra (vagyis egy negyed százalékpontos kamatcsökkentést prognosztizál). Az amerikai és a német kétéves állampapírhozam közötti különbség februárban még egy százalékpont volt, ma már ennek csak a fele. S mint tudjuk, egy carry trade-központú világban élünk: a kamatkülönbség minden. A dollár kamatelőnye az euróval szemben folyamatosan csökken, s számos fejlett és feltörekvő piaci devizával szemben pedig egyre növekszik a kamathátránya, s ez jól láthatóan nem használ neki.
A nem kamatindukált tőkeáramlások jelenleg szintén nem az amerikai devizának kedveznek. A mai konszenzus szerint a világgazdaságot „szétcsatolódás” (decoupling) jellemzi, azaz az amerikai és a világgazdaság akár hosszabb ideig is külön utakon járhat növekedés tekintetében. Ennek megfelelően az Egyesült Államokból áramlik ki a tőke más fejlett piacok és feltörekvő országok részvényeibe, vállalati kötvényeibe vagy éppen reáleszközökbe, amint azt a soha nem látott erővel tomboló vállalatfelvásárlási láz is mutatja.
Mivel a dollár mozgása mögötti indok relatíve egyértelmű, a trend megfordulását is egyetlen dologhoz lehet tulajdonképpen kötni: ehhez javuló amerikai növekedési kilátásokra van szükség. Ez egyrészt nyilván emelné az amerikai jegybanki kamatra vonatkozó várakozásokat, másrészt nagyobb várható hozamot ígérne a dollárban denominált kockázatos eszközökre: ez csupa, a dollár számára pozitív tényező. A képet ugyanakkor árnyalja, hogy amennyire érzéketlennek tűnik a világgazdaság az amerikai gazdaság lassulására, olyan érzékeny lehet a gyorsulására, s ez a sajátos aszimmetria korlátozhatja a dollár erősödését egy ilyen szcenárió esetén.
Paradox módon ezért úgy tűnik, lényegesen erősebb dollárt akkor láthatunk, ha valami negatív dolog történik a világban. Ez lehet akármilyen negatív sokk az Egyesült Államokon kívül (akár gazdasági, akár politikai) vagy az amerikai inflációs félelmek újbóli feléledése, ami magasabb Fed-kamatokat eredményezhet s ezen keresztül a globális kockázati étvágyat csökkentheti. Ebben a helyzetben valószínűleg jól érvényesülne a dollár legfőbb előnye: a mély és likvid amerikai tőkepiac.
