Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A dollár tovább gyengült az euró ellenében a múlt héten, a jennel szemben viszont már stabilizálódott. Az euró–dollár az 1,31 alatti szintekről 1,33 közelébe emelkedett, a dollár–jen maradt 115,5 és 116,5 között. Elemzők és befektetők változatlanul nagy energiával találgatják, mi is vezetett az elmúlt két hét gyors dollárgyengüléséhez. Az amerikai deviza most már több mint hat százalékkal ér kevesebbet az euróhoz képest, mint november eleje táján, a jennel szemben 3,5 százalékos eddig a leértékelődés. A Federal Reserve által számított, külkereskedelemmel súlyozott árfolyamindex szerint a főbb kereskedelmi partnerekkel szemben valamivel több mint 3 százalékot vesztett ebben az időszakban a dollár. De érdemes egy másik szemszögből is megnézni ugyanezt: mint azt már említettük, az euró–dollár május óta az 1,25–1,30-as sávban mozgott, többször elérve ennek a tartománynak az alját és a tetejét. Ha nem a jelenlegi dollárgyengülés két héttel ezelőtti kiindulópontjához, hanem ehhez a fél évig fennmaradó sávhoz viszonyítjuk az euró–dollár jelenlegi szintjét, az árfolyam-elmozdulás mértéke már közel sem tűnik olyan nagynak.
Egy, főleg kereskedői körökben népszerű magyarázat szerint az úgynevezett carry-ügyletek lezárása állhat a dollár értékvesztése mögött. Egy tipikus carry-ügylet során alacsony kamatozású devizában hitelt veszünk fel és abból magas kamatozású devizát veszünk. A tapasztalat szerint – és az elméletnek, konkrétan a fedezetlen kamatparitásnak tökéletesen ellentmondva – a magas kamatozású deviza általában felértékelődik az alacsony kamatozásúval szemben. Példának szokás felhozni, hogy a ma magas kamatozásúnak számító dollár különösen sokat, több mint hat százalékot bukott az olcsón finanszírozható svájci frankkal szemben az elmúlt két hétben. A probléma ezzel az érveléssel az, hogy ugyanilyen példákat lehet felhozni ellene is. Így például, mint említettük, a szintén gyakori carry-ügyletnek számító dollár–jen a múlt héten már nem mozdult semerre. A legnépszerűbb fejlett piaci, magas kamatozású devizák, az új-zélandi és az ausztrál dollár stabilak vagy erősödnek a finanszírozó devizák ellenében. Általában is azt lehet mondani, hogy a kockázati étvágy továbbra is erős a piacokon, márpedig a carry-ügyletektől akkor szokás nagyobb tömegben megszabadulni, amikor a befektetők csökkenteni akarják kockázataikat.
A legracionálisabb magyarázat így marad az, hogy itt valójában az eurózóna és az Egyesült Államok relatív ciklikus helyzetének változása tükröződik a devizaárfolyamokban. Az eurózóna gazdasági növekedési kilátásai egyre jobbak, a piac ugyanakkor ismét sötétebben látja az amerikai növekedési pályát. Ennek megfelelően a dollár–euró hozamkülönbség egyre kisebb, csak az elmúlt egy hónapban 30-40 bázisponttal csökkent a rövidebb lejáratokon. A kérdés persze az, hogy a befektetők által jelenleg beárazott forgatókönyvekhez képest milyen irányból jöhet nagyobb valószínűséggel meglepetés, milyen a kockázati eloszlás. Az eurózóna jelenleg a hosszú távú, fenntartható ütemnél lényegesen gyorsabban bővül, s a jövő évi negatív keresleti sokkok is feltehetőleg csak arra lesznek elegendőek, hogy erre a hosszú távú ütemre lassítsák a gazdaságot. Az amerikai kötvénypiacok ezzel ellentétben már megint egy hamarost bekövetkező Fed-kamatcsökkentést áraznak be, s mint párszor már láttuk az elmúlt hónapokban, ezek a várakozások gyorsan el tudnak „párologni” a hozamokból. Ben Bernanke Fed-elnök a héten ismét annak a véleményének adott hangot, hogy az amerikai gazdaság növekedési üteme csak rövid ideig lesz a hosszú távú, fenntartható ráta alatt, s jövőre már ismét gyorsulhat a növekedés. Ennek megfelelően a jegybankár még mindig inkább a magasabb inflációtól fél és nem a lassabb növekedéstől. Ha az elnöknek igaza van, akkor a dollár–euró hozamkülönbség nem sokáig csökken tovább, s ez nyilván a dollárnak is támogatást adhat.
