Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az euró/dollár 1,2750 és 1,29 között ingadozott a múlt héten, de a vártnál gyengébb májusi amerikai foglalkoztatási adatok publikálása után 1,950-re is felugrott. A dollár/jen a 111,5–113-as tartományban mozgott. Az euró/dollárt a jelek szerint az Egyesült Államok és az eurózóna relatív ciklikus helyzete, növekedési és inflációs kilátása nem engedi gyengülni az 1,27-es szint alá. Úgy tűnik, kezd realizálódni a Federal Reserve forgatókönyve: a múltbeli kamatemeléseknek és az ismét magas szinten lévő energiahordozó-áraknak köszönhetően a gazdasági növekedés üteme lassul, közelebb kerülve így a hosszú távon is fenntartható, 3–3,5 százalékos ütemhez.
Az ingatlanpiacon már hónapok óta lehet látni a lendületvesztést, s ez most egyre inkább érződik a gazdaság más területein is. A múlt héten a feldolgozóipari és a szolgáltató szektorbeli ISM (bizalmi) index, valamint az áprilisi kiskereskedelmi eladási adat is a vártnál alacsonyabbnak bizonyult. A lassabb növekedés legszilárdabb bizonyítékát azonban a májusi munkaerő-piaci adatok szolgáltatták: a konszenzusos 175 ezer helyett csak 75 ezer új munkahely keletkezett az amerikai gazdaságban, s így már a második egymást követő hónapban figyelhettünk meg a vártnál gyengébb munkaerő-piaci teljesítményt. Mindez egyre hihetőbbé teszi azt a szcenáriót, mely szerint a jegybank szerepét betöltő Fed június végi döntéshozó ülésén nem emeli tovább a kamatokat. Ennek megfelelően a határidős kötvényárak (federal funds futures) már csak 25-30 százalék esélyt adnak egy 25 bázispontos júniusi szigorításnak. A kockázatok persze továbbra is a magasabb infláció irányába mutatnak, hiszen például a munkanélküliségi ráta májusban tovább esett, 4,7-ről 4,6 százalékra. Egy hüvelykujjszabály szerint (ami persze pont az egyszerűsége miatt könnyen téves lehet) öt százalék környékén beszélhetünk teljes foglalkoztatottságról, vagyis a munkaerőpiac jelenleg már kapacitáshiányos és így középtávon inflációgerjesztő.
Az eurózónában ezzel párhuzamosan továbbra is pozitív meglepetéseket hoznak a növekedési adatok, s végre-valahára nem kizárólag a bizalmi indexek: a legutóbbi német kiskereskedelmi adat például már három százalék körüli év/év dinamikát mutatott, ami az évek óta tartó csökkenéshez vagy stagnáláshoz viszonyítva kiválónak számít. Más kérdés persze, hogy a német parlament elfogadta az áfa három százalékpontos emelését a jövő év elejétől, s ezért a lakosság nyilván előbbre hozza vásárlásait. Az inflációs kockázati tényezők változatlanul érvényesek: a likviditási és hitelmutatók rekordnövekedést mutatnak, termelői szinten már gyorsul az infláció és az inflációs várakozások is felfelé tolódnak, akár a lakossági felméréseket, akár a tőkeindexált államkötvényeket nézzük. A nagy téma most persze az, hogy az ECB vajon 25 vagy 50 bázispontot emel-e csütörtökön. A piac nagyjából fele-fele esélyt ad mindkét verziónak.
A múlt héten a piac másik nagy témája az volt, hogy vajon jelent-e bármilyen lényeges változást John Snow amerikai pénzügyminiszter távozása és főleg az utód, Henry „Hank” Paulson – jelenleg még a Goldman Sachs elnök-vezérigazgatója – érkezése. Paulson egyelőre nem nyilatkozott gazdaságpolitikai kérdésekben, de még egy tavalyi interjúban is azt fejtegette, hogy az amerikai folyó fizetési mérleg a globalizációs folyamat természetes következménye, és ha valamitől nem fél, akkor az a dollár összezuhanása. Ebből elvileg az következhetne, hogy Paulson nem tart a dollár verbális gyengítésének következményeitől. Ennél azonban valószínűleg fontosabb, hogy egy határozott né-zetekkel rendelkező és világosan kommunikáló döntésho- zó megjelenése csak használhat az amerikai gazdaságpolitikának.
