Végre valami egyértelmű dolog történik: hónapok trend és volatilitás nélküli kereskedése után a dollár az elmúlt héten határozottan megindult a lejtőn. Abban persze megoszlanak a vélemények, hogy átmeneti jelenségről van-e szó vagy egy újabb strukturális dollárleértékelődés veszi kezdetét, de most már legalább vannak vélemények, s ennek nyomán talán lesz pozícióvállalás is, míg az elmúlt pár hónapban híján voltunk ezeknek. Az euró/dollár 1,23-ról egészen 1,2570-ig emelkedett péntektől péntekig, s ezzel a jegyzés nyolc hónapos csúcsra érkezett. A dollár/jen ezzel egy időben 117,5-ről 114-re ereszkedett: utoljára január közepén láthattunk ilyen szinteket, akkor is csak nagyon rövid ideig, az évet eddig a jen gyengesége jellemezte. A Federal Reserve által számított, külkereskedelemmel súlyozott árfolyamindexek szerint a főbb ipari országok devizáival szemben idén eddig 3 százalékkal gyengült a dollár, a feltörekvő országokat is magában foglaló kosárral szemben pedig több mint 2 százalékot. Egyelőre nem beszélhetünk tehát lényeges elmozdulásról, de a leértékelődés túlnyomó része rövid időszak alatt, április folyamán következett be.
Mindkét fő téma, ami az elmúlt években jellemzően mozgatta a dollárt, most az amerikai deviza ellen fordult. Egyrészt ismét a befektetői figyelem középpontjába került az amerikai folyó fizetési mérleg, illetve általánosabban a globális pénzügyi egyensúlytalanságok problémája. A G7 pénzügyminiszteri és jegybankelnöki találkozója után kiadott közlemény szintén erre a témára fokuszált, s új elemként név szerint említette Kínát mint azon országok egyikét, ahol nagyobb árfolyam-rugalmasságot kellene engedni a globális tőkemozgások kiegyensúlyozása érdekében.
A Nemzetközi Valutaalap elfogadta azt a javaslatot, hogy a szervezet a jövőben az eddigi országonkénti konzultáció mellett multilaterális egyeztetéseket is folytathasson, amelyek pont az olyan típusú ügyekre koncentrálnának, mint a folyó fizetési mérlegek. Mindehhez társult még Ben Bernanke is, aki az amerikai kongresszus egyesített gazdasági bizottsága előtt tartott beszámolójában kiemelt helyen, a bevezetőben foglalkozott az amerikai külső egyensúllyal, s hosszú távon fenntarthatatlannak nevezte azt. A hangsúlyváltás igen jól érezhető Alan Greenspanhez képest, aki inkább azzal foglalkozott, hogy az amerikai gazdaság rugalmassága és fejlettsége mennyiben csökkenti a külső hiányból fakadó kockázatokat. (Más kérdés, hogy a jelenlegi Fed-elnök igyekezett eljelentékteleníteni az amerikai fiskális politika súlyát a pénzügyi egyensúlytalanság rendezésében, s inkább a többi szereplő felelősségét hangsúlyozta.) A fejlett világ gazdaságpolitikai döntéshozóinak monitorján mindenesetre már pirosan villog a „globális egyensúlytalanság” felirat. Konkrét, összehangolt cselekvési programban persze rendkívül nehéz lesz megállapodni, de lényeg az, hogy a téma ismét terítéken van és a jelek szerint fő fogásként. Ciklikus szempontból is romlottak a múlt héten a dollár kilátásai. Kongresszusi beszámolójában Bernanke meglepő nyíltsággal kimondta, hogy az amerikai jegybank a közeljövőben valószínűleg akkor is megáll a kamatemelési ciklusban, ha a kockázatok változatlanul a magasabb infláció irányába mutatnak. Amint arról már számos FOMC-tag beszélt, a Fed „adatfüggő” üzemmódban van, vagyis csak akkor folytatják a szigorítást, ha olyan új információ birtokába jutnak, ami megváltoztatja a jelenlegi alapforgatókönyvet: a második-harmadik negyedévben a hosszú távon is fenntartható ütemhez lassul a gazdaság. Az új információk gyűjtéséhez és feldolgozásához viszont idő kell, egyrészt hogy lássák a már végrehajtott kamatemelések hatását, másrészt hogy kiszűrhető legyen az adatok természetes volatilitása. A legvalószínűbb forgatókönyvnek így most az tűnik, hogy a Fed májusban 5 százalékra emeli az irányadó kamatot, majd akár több hónapra is csendben marad és vár. S persze mindeközben az eurózónából és Japánból folyamatosan érkeznek a pozitív növekedési meglepetések a maguk nyilvánvaló kamatkövetkezményeivel.
