Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A miniszterelnök múltjával kapcsolatos belpolitikai vita a hozamgörbe öttől tizenöt évig terjedő szakaszán drámai, 25-40 századszázalékpontos (bázispontos) hozamemelkedést váltott ki az elmúlt héten. Mivel ezen papírok árfolyama a legérzékenyebb a hozamok változására, a szerencsétlenebb befektetők akár 2 százalékos árfolyamveszteséget is elszenvedhettek néhány nap leforgása alatt.
Ha az elmúlt néhány hónap fejleményeit tekintjük át, az eredmény még lehangolóbb: a hozamemelkedés a hosszú oldalon minden lejáratnál meghaladja a 100 bázispontot a januári mélypontokhoz képest. Ennek eredményeként még a - korábban csak negatív példaként említett - lengyel állampapírhozamokat is „sikerült" lehagyni (amelyek egyébként az elmúlt két és fél hónapban az európai trenddel párhuzamosan jelentős mértékben csökkentek).
Ha az elmúlt évek tapasztalatai alapján próbálnánk meg befektetési döntéseket hozni, valószínűleg arra a következtetésre jutnánk, hogy a hosszú kötvények hozama és az aktuális infláció közötti különbség három éve nem volt ilyen magas, tehát a magyar papírok várható reálhozama már erős vásárlást indokol. A probléma csak az, hogy míg az 1999-ben még 10 százalék körüli infláció mindenki számára komoly problémát jelentett, s számítani lehetett rá, hogy többé-kevésbé következetes intézkedésekkel fogják majd elősegíteni további csökkenését, jelenleg ez egyáltalán nem ilyen biztos.
Bár az európai Gazdasági és Monetáris Unióhoz (EMU) való csatlakozás természetesen továbbra is stratégiai terv - amelynek alapfeltétele a nyugat-európai átlaghoz közeli infláció -, ez meglehetősen hosszú és bizonytalan folyamat lesz (a felvétel nem várható 2007-2008 előtt). A befektetők és a lakosság számára ezért szükség van rövid és középtávú iránymutatásra, stratégiára is, s a mellette való következetes kiállás mértéke viszonylag könnyen kikövetkeztethető kell legyen a politikai és monetáris döntéshozók lépéseiből.
Ezt a szerepet a tavaly bevezetett jegybanki inflációs célkitűzés - mely 2002 végére 4,5, 2003 decemberére pedig 3,5 százalékos inflációt irányzott elő, plusz-mínusz egy százalékpontos tűréshatárral - éppen hogy csak elkezdhette volna betölteni a professzionális befektetők körében. (A gazdasági szereplők szélesebb köre - amint az a béremelések dinamikájából is látszik - e célkitűzéseket nem tartotta megalapozottnak.)
Az elmúlt napokban azonban világossá vált, hogy a korábbi tervezetek megvalósításához nincs meg az elegendő politikai támogatás, sőt várható a 2003-as cél emelése. A „futamidő közbeni" változtatás nemcsak azért rendkívül negatív hatású a befektetői megítélésre, mert a régi cél megsemmisítésével párhuzamosan az újat nem hirdették meg azonnal (ami így bizonytalanságnövelő tényező), hanem főként azért, mert a jövőben meghirdetendő célok alapjait ásta alá.
A probléma tehát nem az, hogy a „menedzsment" négyévenként lecserélődhet (sőt akár ennél gyakrabban is), hanem az, ha az „üzleti tervhez" nem tartja magát. A megbízhatatlan adós pedig csak rosszabb feltételekkel tud hitelekhez jutni, ami valószínűleg mindenki számára sokkal költségesebb, mint az eredeti tervek tartása lett volna.
Kishonti László
