Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az amerikai minirecesszió utáni fellendülés minden korábbi elképzelésnél dinamikusabbnak bizonyul. Egy éve tartó csökkenés után januárban a készletállomány 0,2 százalékkal bővült, egyöntetűen meglepve az elemzői közösséget, s arra utalva, hogy a készletciklus a vártnál gyorsabban fordult (a fordulat igazából akkor következett be, amikor a havi csökkenés üteme lassulni kezdett, vagyis a tavalyi utolsó negyedévben, most valójában a fellendülés gyorsulásáról van szó). E szám láttán a befektetési bankok többsége ismét felfelé módosította növekedési előrejelzését, s a konszenzus most már 4,5–5 százalékos GDP-bővülést vár az első negyedévre. Az optimistákat megerősítette meggyőződésükben a University of Michigan márciusi fogyasztói hangulati indexe is, amely a jósoltnál sokkal nagyobb mértékben emelkedett, 90,7-ről 95 pontra, elsősorban valószínűleg az Enron-ügy lecsengésének és a részvénypiac stabilizálódásának köszönhetően. Habár a növekedést elég jól láthatóan a kereslet vezérli, azon belül is a készletek és a lakossági fogyasztás, most már a termelési oldalon is evidensnek tűnik a fordulat: februárban a vártnál nagyobb mértékben, 0,4 százalékkal bővült az ipar termelése, s a januári adatot is –0,1-ről +0,2 százalékra módosították. A kapacitáskihasználtsági ráta másfél év óta először emelkedett, 74,5-ről 74,8 százalékra.
Amint tehát azt a Fed is kinyilvánította múlt heti, kamatváltozást nem hozó, de már kiegyensúlyozottabb kockázatokat látó ülése után, a gazdaság jelenleg „jelentős mértékű" növekedést produkál. A bank azonban azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a fellendülést a készletek újratöltése hajtja. Ez tűnik jelenleg a legfontosabb bizonytalansági tényezőnek, ami az amerikai gazdaságot illeti: vajon lesz-e olyan erős a végső kereslet (lakossági vagy közösségi fogyasztás, beruházások, export), hogy a növekedés fenntartható legyen? A piaci szereplők többsége erre igennel felel: a Consensus Economics felmérése szerint a januári 0,9 helyett márciusban már 2,1 százalékos GDP-bővülést várnak a befektetők 2002-re.
Az Atlanti-óceán innenső partján a bizalmi mutatók és az eurózóna aggregált beszerzési menedzserindexei után most már az egyidejű mutatók is pozitív képet sugallnak. Januárban a francia ipari termelés meglepően gyorsan, 0,6 százalékkal bővült, az olasz ipar pedig 0,2 százalékkal növelte kibocsátását. A januári megugrást követően az infláció ismét láthatóan csökkenő pályára állt: a februári végleges adat szerint az eurózóna aggregált árindexe, a HICP 2,7-ről 2,4 százalékra csökkent, s Wim Duisenberg ECB-elnök szerint májusban már 2 százalék alatt lesz az infláció.
Az is egyértelmű viszont, hogy az európai fellendülés meg sem fogja közelíteni az amerikait, vagyis minden bizonnyal ismét egy olyan év következik, amikor a növekedési differencia az Egyesült Államok számára alakul kedvezőbben. Amint arra Ottmar Issing, az ECB vezető közgazdásza felhívta az Európai Parlament figyelmét, egy kevéske gyorsulás is elegendő ahhoz, hogy az eurózóna elérje a potenciális növekedés ütemét, vagyis azt a 2–2,5 százalékra becsült szintet, ami felett a banknak előbb-utóbb szigorítania kell. Épp e potenciális növekedést lett volna hivatott javítani a barcelonai csúcstalálkozó, ehelyett ismét csak egy felemás kompromisszum született az áram- és gázszolgáltatás liberalizálására. Egy még a találkozó előtt adott interjújában Duisenberg explicite be is ismerte, hogy az eurózóna rugalmassága valószínűleg soha nem fogja elérni az Egyesült Államokét, vagyis a potenciális növekedési ütem nem fogja elérni a 3–3,5 százalékos értéket.
Mint említettük, az euró/dollárt sakkban tartó másik tényező a dollár túlértékeltsége. A másfél hete közzétett adatok szerint az amerikai folyó fizetési mérleg hiánya tavaly elérte a GDP 4,1 százalékát. A figyelemre méltó ebben az, hogy a gazdaság lassulása gyakorlatilag változatlan szinten hagyta a hiányt, tehát az ilyenkor szokásos kiigazítás nem következett be. A Goldman Sachs úgy véli, a deficit a jelenlegi trendek mellett 2006-ra elérheti a GDP 6 százalékát. Ez a mérték historikus tapasztalat szerint hosszú távon nem fenntartható, s előbb-utóbb a dollár gyengüléséhez kell vezetnie – vonják le a következtetést a befektetési bank elemzői, összhangban az IMF és az OECD korábbi megállapításaival. A külső egyensúlyi problémákat mutatja egyébként a Bush-kormány által bevezetett acélipari többletvám is, hiszen egy, a helyzettel elégedett adminisztráció nem nyúlna ilyen ellentmondásos, komoly nemzetközi bonyodalmakhoz vezető eszközhöz. A dollár értékelésével kapcsolatos negatív piaci hangulatot eközben szilárdan alátámasztja az, hogy minden elfogadott árfolyammodell szerint, legyen az multilaterális nemzetközi intézményé vagy befektetési banké, az euró egyensúlyi értéke a jelenleginél 10-20 százalékkal magasabban van.
Ami a dollár/jent illeti, a japán deviza rövid magára találásának, úgy tűnik, vége. A március 31-ével záruló költségvetési év előtti repatriálás a jelek szerint befejeződött, s a kormány által a részvénypiac felpumpálására bevezetett intézkedések is kezdik hatásukat veszteni. Ezzel szemben Koidzumi miniszterelnök népszerűsége folyamatosan csökken, s most már vészesen közel van a saját maga által minimumnak nevezett 40 százalékhoz. A deflációellenes csomag áprilisban következő második részéről egyelőre semmi jót nem lehetett megtudni: az biztos, hogy a bankok újabb feltőkésítése ebben sem lesz benne, s adócsökkentésekre se nagyon kell számítani. Ami viszont benne lesz, az bizonyos szektorok liberalizálása, ami hosszú távon feltétlenül pozitív, rövid távon viszont tovább erősíti a deflációs nyomást. A devizaelemzők körében végzett márciusi felmérés éppen ezért nem meglepő módon nagyfokú pesszimizmust mutat a jennel kapcsolatban: a konszenzus – amely akkor készült, amikor az árfolyam 130 alá csúszott – továbbra is 135-ös szintet vár három hónapos horizonton, s az árfolyam az elmúlt napokban már közelítette ezt.
Gy. M.
