Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A legutóbbi IMM-felmérés szerint euró/dollár viszonylatban leépültek a long európozíciók, s most nagyjából semleges a spekulatív piac. Másutt még mindig a short jen a jellemző, de történeti összehasonlításban e tekintetben is nagyon visszafogott a helyzet. Pedig a szűken értelmezett fundamentális tényezők alapján az euró számára kedvező a szituáció. Az utóbbi idők felettébb optimista hangulatát egy sokkal bizonytalanabb érzés váltotta fel a tengerentúlon, ami egyrészt a friss adatoknak köszönhető, másrészt az Enron-ügy következményeinek, azok közül is elsősorban a részvénypiaci fejleményeknek. Ami az előbbieket illeti, a refláció versus „double dip" verseny továbbra is eldönthetetlen az eddig rendelkezésre álló információ alapján (emlékeztetőül, a második verzió szerint egy rövid, főleg a készletek újraépítésével bekövetkező fellendülés után a gazdaság az alapvető strukturális egyensúlytalanságok miatt visszazuhan a recesszióba).
A bizakodók elégedetten könyvelhették el, hogy az IMS feldolgozóipari index (amelyet eddig NAPM néven tisztelhettünk) januárban 49,9-re emelkedett, vagyis gyakorlatilag elhagyta az aktivitás csökkenésére utaló, 50 alatti tartományt. A gazdaság potenciális kibocsátása és így a dollár egyensúlyi értéke szempontjából fontos, hogy a ciklikus lassulás ellenére a termelékenység változatlanul dinamikusan nő: a negyedik negyedévben éves szinten 3,5 százalékkal bővült az egy munkaórára eső kibocsátás. Ennek természetesen az inflációra is kedvező hatása van, mivel így az egységbérköltség (ULC) éves szinten 1,1 százalékkal csökkenhetett ugyanebben az időszakban. Az utóbbi két-három negyedév adatai azt látszanak alátámasztani - és ezt Greenspan soha nem is mulasztja el megemlíteni -, hogy a kilencvenes évek második felének IT-beruházási boomja nemcsak ciklikusan, hanem alapvetően, hosszú távra emelte meg a termelékenység növekedési ütemét.
Az USA januári foglalkoztatási adatai viszont egyértelműen csalódást okoztak, a piac által várt 10 ezer helyett ugyanis 89 ezer állás szűnt meg a gazdaságban. A munkanélküliségi ráta ezzel egyidejűleg 5,8-ről 5,6 százalékra esett vissza, de ez az egybehangzó értékelés szerint csak statisztikai furcsaság. Hasonlóan kellemetlenül érintették a piacot a legfrissebb ipari rendelési adatok is: a decemberi 1,2 százalékos emelkedés még egybevágott a konszenzussal, a novemberi számot viszont lefelé módosították, -4,3 százalékra. Röviden: a foglalkoztatási és a rendelési statisztikák alapján az ipar teljesítménye az év elején ismét visszaesett, az IMS alapján nem. A piac tanácstalansága érthető, viszont azt is érdemes megjegyezni, hogy ebben sok meglepetés nincs, hiszen a ciklus alján vagy tetején a valós idejű adatok mindig is ambivalensek szoktak lenni.
Az eurózónából érkező adatok kissé könnyebben értelmezhetőek, talán azért, mert a gazdaság itt nem futott be olyan szélsőséges pályát, mint az Egyesült Államokban. A múlt heti cikkünkben már említett nemzeti bizalmi indexek után most az aggregált indexek is arra utalnak, hogy a termelők jobban érzik magukat és magabiztosabban néznek a jövőbe. A Reuters által számított feldolgozóipari és szolgáltatói PMI 46,2, illetve 51 pontra ugrott, mindkét esetben meghaladva a várt értéket. Ezekkel a számokkal összhangban számos befektetési bank a napokban felfelé módosította növekedési előrejelzéseit, s a konszenzus most már csak az elmúlt negyedévre vár negatív GDP-adatot.
Az euróval szembeni piaci hangulat ennek ellenére negatív és romlik. Az alapvető oknak az tűnik, hogy három évvel bevezetése után még mindig törékenynek tűnnek a közös devizát alátámasztani hivatott intézmények. A múlt hét egyik nagy témája volt ismét a stabilitási paktum, pontosabban, hogy mi is legyen a hivatalos vélemény a 3 százalékos GDP-arányos limithez elég közeli deficitet tartalmazó német stabilitási programról. Mint ismeretes, a brüsszeli bizottság azt javasolta a pénzügyminisztereket tömörítő Ecofinnek, hogy részesítse figyelmeztetésben Németországot a február 12-ei felülvizsgálat során. Schröder kancellár rosszindulatú megjegyzése szerint a javaslat mögött „más megfontolások" rejlenek. Jól értesült sajtóforrások folyamatosan arról tudósítanak, hogy hivatalos figyelmeztetés nem lesz, sőt egy olasz pénzügyminisztériumi forrás szerint komoly egyeztetések folynak az egész paktum átformálásáról (például annak érdekében, hogy a limit ne az aktuális, hanem a ciklikusan kiigazított hiányra vonatkozzék). Ezt később hivatalosan természetesen cáfolták. Az egészben a lényeg az, hogy amint egy vezető ország a limit közelébe kerül, máris felpuhulni látszik a rendszer, s ennek az EMU hitelességére gyakorolt hatása nyilvánvaló.
A politika árnya vetült a múlt héten az ECB-re is. Wim Duisenberg bejelentette, hogy jövő év júliusában, a 68. születésnapján lemond elnöki tisztéről. A lépést lehet pozitívan is értékelni: így például az új elnök számára lehetőség nyílik a piac által sokat kritizált kommunikációs stratégia átformálására. Sőt, ez kiváló alkalom lenne a monetáris politikai stratégia csiszolására is, konkrétabban az ECB hivatalosan is áttérhetne az inflációs célkitűzés rendszerére, vagyis elfelejthetné stratégiájának első, a monetáris aggregátumokra épülő pillérét. A befektetők azonban a lépésben inkább annak bizonyítékát látják, hogy tényleg létezett a színfalak mögötti megállapodás Németország és Franciaország között arról, hogy Duisenberg idő előtt távozik, s helyét egy francia veszi át. Ez a személy a legnagyobb eséllyel a jegybankelnök, Jean-Claude Trichet lehet, bár ő éppen két héttel ezelőtt volt kénytelen megtudni, hogy egy ideig még bíróságra járhat a Credit Lyonnais-ügyben betöltött szerepe miatt. Ez azonban másfél év alatt megoldódhat, s különben is, ha a franciák türelmetlenek, küldhetnek egy új embert a május végén távozó Christian Noyer ECB-alelnök helyére. Egyelőre úgy tűnik, inkább várnak. A lényeg azonban itt is az, hogy az ECB a politikai játszmáktól nem tudja magát teljesen függetleníteni, s ez szintén nem használ az euró hitelességének.
Gy. M.
