Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A májusi sávszélesítés után (a forint korábbi 4,5 százalék széles árfolyam-lebegtetési sávja 30 százalékra nőtt) bejelentett új, inflációs célt követő jegybanki politika legfontosabb eleme az, hogy a Magyar Nemzeti Bank rendszeresen közzéteszi inflációs terveit, illetve az általa összegyűjtött információk alapján készült előrejelzéseit. Elvileg ezeknek - bizonyos pontossággal - fedniük kell egymást, ellenkező esetben a jegybanknak a kamatok változtatásával azonnal lépéseket kell tennie annak érdekében, hogy a tényszámokat a továbbiakban a tervekhez közelítse, illetve hogy a hitelességét megőrizze.
A problémát jelentősen bonyolítja, hogy a piaci várakozások és a jegybanki jóslatok gyakran jelentős mértékben eltérnek. Ennek egyik oka az, hogy a lényegében korlátlan elemzői kapacitással és információs adatbázisokkal rendelkező központi bankok gyakran pontosabb előrejelzést adnak az - egyébként igen nehezen jósolható - jövőbeli inflációról, mint a piaci szereplők. Másrészt viszont ha a két előrejelzés között jelentősen megnő a különbség, azt már nem lehet csak a modellek eltérésével magyarázni, hiszen maga az infláció sem stabil folyamat, sőt jelentős részben tömegpszichológiai jelenség, leginkább a várakozások alakítják ki az aktuális mértékét.
Jelenleg Magyarországon például az a helyzet, hogy az MNB által 2001 decemberére jósolt 7,7 százalékos év/év fogyasztói árindex lényegében megegyezik a piaci várakozásokkal, ellenben a 2002 végére előrejelzett 4,2 százalékos várható érték 1,5 százalékponttal alacsonyabb a piac által vártnál. A kettő közötti különbséget a jegybanki elemzők jelentős részben azzal indokolják, hogy a piacnak más elképzelése van arról, hogy az elmúlt két-három hónapban bekövetkezett forinterősödés pozitív hatásai (az importált termékek árcsökkenése) milyen gyorsasággal és milyen mértékben épülnek majd be a hazai teljes fogyasztói kosárba.
Emellett természetesen más indokok is közrejátszhatnak a különbség kialakulásában. Köztük lehet, hogy az elemzőknek más elképzelésük van a magyar átlagszereplő árképzési rugalmasságáról. Ahogyan bizonyára mindenki több olyan embert ismer környezetében, aki kevéssé tudja elképzelni a 4 százalék körüli inflációs szintet rövid távon, mint aki el tudja. Ez a szubjektívnek tűnő „gyorsfelmérés” is érzékelteti, milyen erős pszichológiai gátat kell áttörni ahhoz, hogy a program sikeres legyen.
Ennél jóval keményebb probléma az, hogy a jobbára a forint felértékelődésére alapozott inflációcsökkentési terv továbbra is jelentős kockázatokkal bír. Elég csak arra gondolni, hogy mi történne akkor, ha a forint esetleg meggyengülne a világgazdasági helyzet további romlása, valamilyen pénzügyi pánik, vagy a folyó fizetési mérleg jelentős hiánya következtében. Elképzelhető, hogy a szereplők egy része „hiszem, ha látom” alapon a forint esetleges gyengülése esetén nem azt a reakciót várja a jegybanktól, amit a bank vezetői esetleg képesek volnának megtenni, csak még nem volt rá alkalmuk.
Persze senki sem kívánja, hogy a dolgok rosszabbul alakuljanak, mint jelenleg vannak. Elég csak az elmúlt évre visszatekinteni - például 2000 nyarára-őszére -, és látható, hogy a magyar piacon viszonylag gyakran történnek olyan dolgok, amelyek egy inflációs célt követő jegybanknak munkát tudnak adni. Az új helyzetnek köszönhető, mindkét oldalon meglévő tapasztalatlanságot éppen az ilyen embert próbáló szituációk csökkenthetik.
Kishonti László
