Az adóreformsztori 2008 áprilisában körülbelül annyira hiteles, mint a pincér, aki rekkenő nyári hőségben kedvenc hosszúlépésünk, netán egy korsó jéghideg sör helyett valami habos, meleg löttyöt szolgál fel. Hogyan jutottunk idáig, és van-e, lehet-e, kell-e folytatás?
Feledjük a 80-as évek végét, amikor is szerintem az utolsó magyar adóreform történt, vagy feledjük 2005-2006-ot, amikor is adóreform helyett tucatnyi évközi adótörvény-módosításra került sor, és talán tegyük félre az elméleti vitát, hogy tudniillik mi is az adóreform és mi a törvények kiigazítása, finomhangolása.
Ha csak a közelmúlt megnyilatkozásait vizsgáljuk, három olyan, Magyarország versenyképességének javítását célzó lépés látszik körvonalazódni, amelyekben - legalábbis a vállalkozói szféra oldaláról - többé-kevésbé egyetértés mutatkozik. Ezek pedig az élőmunka terheinek, jelesül a munkajövedelmeket terhelő járulékoknak a csökkentése, a helyi iparűzési adó eltörlése, valamint az eleve átmenetinek szánt különadók megszüntetése. Nosza, csináljunk adóreformot, állt be a sorba a miniszterelnök is alig több mint egy hónapja, csakhogy azóta a reformra szánt pénzt elvitte a márciusi referendum és a kötvénypiaci folyamatok hatása.
Az elmúlt hetek történései után kizárólag kiadáscsökkentésre épülő adóteher-csökkentésről már csak a legbátrabbak vizionálnak, a történetnek befellegzett, gondolhatnánk. De a helyzet ennél azért összetettebb, ilyen könnyen nem mondhatunk le az adórendszer leginkább és méltán kritizált elemeinek megváltoztatásáról.
A járulékcsökkentés nagy költségvetési kockázattal jár - szoktuk volt mondani -, így aztán a kormányzat nem meri meglépni. A közelmúltban ugyanakkor igenis történt jelentős járulékcsökkentés! Hogy miért nem tudatosult ez sokunkban? Mert míg az egészségügyi járulék mind munkáltatói, mind munkaadói oldalon csökkent, addig a nyugdíjjárulék ezzel párhuzamosan nőtt. Mi is történt tulajdonképpen? A kormányzat egyik legjelentősebb sikerének tekinthető eredményét - 2007-ben az egészségbiztosítási kassza egyensúlyának megteremtése - azonban nem a járulékok csökkentésére használta fel, hanem a sikerrel megfoltozott alrendszerből átöntötte a pénzt a lyukas zsákként működő, nyugdíjbiztosítási alrendszer nevű időzített bombába. Pénz tehát lett volna egy közepes mértékű járulékcsökkentésre, ámde egy újabb államháztartási alrendszer reformja helyett a kormányzat a kényelmes utat választotta, elvette azt, amit adott.
Ellentmondásosan alakul az első számú adózási közellenség, a helyi iparűzési adó sorsa is. A korábban már törvénybe iktatott, ámde később meghiúsult eltörlésére mégis reális esélyt adhatott volna a korábban már szintén törvénybe iktatott, ámde pár hete (a gyermekbetegségektől sújtott új áfatörvény módosításának leple alatt) csendben halálra ítélt értékalapú ingatlanadóztatás. Ezek a változások aligha tesznek jót Magyarország pénzügyi kormányzata szavahihetőségének. Arról nem is beszélve, hogy az ingatlanadóztatás reformja része a konvergenciaprogramnak. Az iparűzési adó eltörlésére részben fedezetet nyújthatott volna egy szélesebb körű ingatlanadóztatás bevezetése, azonban a kormányzat a kényelmes utat választotta, nem akart elvenni, hogy visszaadhasson.
A különadó eltörlése adóreformnak ugyan semmiképp sem lenne nevezhető, azonban a bevezetésekor fennálló költségvetési helyzet mára jelentősen javult. Egy megbízhatóságára, szavahihetőségére adó kormányzatnak különösebb magyarázkodás nélkül illene eltörölnie ezt az adónemet. Persze, itt is létezik egy kényelmes út: megtartani azt, amit egyszer már elvettek.
A sort lehetne folytatni, ötletből nincs hiány, azonban égető szükség van legalább egy reális minimumcél gyors kitűzésére és annak következetes végrehajtására. Az április végére ígért adócsomag reménye szertefoszlott. Az óra azonban ketyeg.
Economx