Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Négy-öt éve jelentek meg vevőként a kínaiak a hazai műtárgypiacon. Amikor felmérték, hogy a magyaroknak lassan a kétezer forintos tornacipő is drága, néhányan úgy gondolták, megfordítják az irányt és Kínába viszik, amit innen érdemes − számolt be a Falk Miksa utcában üzletet vivő, negyven éve keleti régiségekkel foglalkozó Móró Lajos. Kínában a kulturális forradalom pusztításai miatt kevés a műtárgy, mára viszont kialakult egy olyan felső réteg, amely a milliárdos országban sok vevőt jelenthet, úgyhogy az ötlet életképesnek tűnt. Budapesten ráadásul alacsonyabb az árszint, mint Kínában, és jó ideig abban is biztosabb lehetett egy itteni beszerző, hogy nem hamis műtárgyat vesz.
Mára némileg változhatott a helyzet, legalábbis a Váci utcai Csók Antikvitás tulajdonosa, Vas Péter feltette a kérdést: "Honnan a csudából került Magyarországra az elmúlt négy évben ennyi ázsiai műtárgy? Az is felmerült bennem, hogy ők hozzák ide és dobják be a magyarországi kereskedelembe, mi pedig megvesszük a kedvükért, remélve, hogy a kínai vevők megveszik tőlünk, holott nagyjából ők adják el nekünk. Én még nem találkoztam kínai beadóval, mégis a piacon vannak ezek a tárgyak."
Az eredetiség, illetve a korszak meghatározása nem könnyű, még Móró Lajos is úgy fogalmaz, hogy nem értenek eléggé hozzá, hiába az évtizedes tapasztalat, a szakirodalom követése. "Minden héten veszünk egy új szakkönyvet a kínai művészetről, el is olvassuk, néha mégis mellényúlok. Nemrég eladtunk egy kisméretű vázát, másnap megjelent az összes vevőnk, van-e még ilyenünk. Akkor már tudtam, biztosan buktunk rajta, mert fogalmam se volt, mitől jöttek ilyen izgalomba. Nemegyszer látni például egy nemzetközi katalógusban két nagyon hasonló, azonos korú tálat, mindkettő négyezer fontról indul − az egyik leütési ára ugyanez marad, a másiké felmegy 38 ezer fontra. Ilyenkor kell kitalálni, mi történt. A lényeg a részletekben rejlik: nem mindegy például, hogy a sárkánynak hány körme van a képen, mert csak a császári műhelyből kerülhetett ki olyan, ahol öt van, és az máris értékesebb." A magyarországi aukciókon a kínaiak elsősorban a saját kultúrájukat veszik, és ha felbukkan egy különlegesebb tárgy, addig licitálnak, míg az övék nem lesz. (Egy éve például a Nagyházi Galériánál így emelkedett egy tál 800 ezer forintos ára 3,8 millióra.) Valamikor nagy divat volt a lakberendezésben a keleti tárgyak beillesztése, az egykori kínai szalonok darabjai még előkerülnek olykor: Móróék nemrég közel 10 millióért adtak el egy Ming-korabeli nagyméretű padlóvázát. Az ékszerárveréseken a nagy értékű befektetési darabokért vívott licitharcokban zárkóztak fel a kínaiak az orosz és ukrán vásárlók mellé.
Jellegzetes vevőknek számítanak a "fényképészek". − Kínában aminek tíz egység a megadott ára, az elvihető három-négy egységért, ehhez vannak szokva, ezért órákig gyűrjük egymást − számol be Móró Lajos. − Amikor pedig már mindent megtárgyaltunk, akkor jön a fényképezés. Másnap újra lejátsszuk ugyanezt, harmadnap ismét: ilyenkor megjegyzem, már készült fotó, mire azt válaszolja, de ez most jó. Elkészül a "jó fotó", amit esetleg feltesz egy fórumra vagy egy blogra. Ezeket látja a többi Magyarországon levő kínai is és másnap berohannak ide. Mire az eredeti érdeklődőnk visszajön, hogy megvenné a kiszemelt darabot, már lehet, hogy eladtuk.
Vas Péter új tendenciákat is érzékel. "Keresik az európai XVII-XIX. századi festményeket, ezen belül az arisztokrata portrékat, valamint a vallási témát. A portrékra rákérdeztem egy vevőnél, azt válaszolta, jól el tudja adni kint. De adtam már el Aba-Novákot is kínainak. Egyre többször vásárolnak ezüstöt, különleges gyűjtői darabokat is, például XVII. századi besztercebányai pénzkanalakat. Aki ilyet vett, azt mondta, biztosan nem lesz problémája az értékesítésével, mert pénzből van." A Falk Miksa utcában sem ritka már, hogy kínai vesz barokk festményt vagy régi francia komódot, de van olyan állandó vevő is, aki régi magyar kardokat vásárol − ő is egy viszonteladó.
