„Elnökként jogom van azt tenni amit akarok” – jelentette ki korábban Donald Trump. Második ciklusa elején úgy is tűnt, valóban működik a politikai gravitáció nélküli állapot: villámgyors döntések, kemény retorika, a párt szinte fegyelmezett sorfalban mögötte. A Fehér Házból egymást érték a kemény hangú bejelentések, a vámemelések, a bevándorlási razziák, az igazságügyi fronton indított látványos lépések. A republikánus többségű Képviselőházban pedig úgy tűnt, az elnök akarata automatikusan törvénnyé válik.

Most azonban valami megváltozott. Nem drámai fordulatról van szó, nem nyílt pártszakadásról. Inkább apró, de jelentős repedésekről a lojalitás falán. A republikánus frakcióban egyre többen érzik, hogy a trumpi erőpolitika nem minden ponton találkozik saját választóik mindennapi realitásával. A vámok, a jogi csatározások vagy a látványos hatalmi konfliktusok ára ugyanis nem Washingtonban, hanem a körzetekben csapódik le – épp azoknál a szavazóknál, akik a mandátumukat adják. A félidős választások közeledtével ezért egyre több republikánusban merül fel a kérdés: vakon kövessék az elnököt, vagy inkább a saját politikai túlélésük logikája szerint kezdjenek el manőverezni.

Nézzük meg, hogy az elmúlt bő egy évben melyek voltak azok az ügyek, amelyek a leginkább megosztották a republikánus pártot és miért kényszerült az elnök számos esetben meghátrálásra.

A kanadai vámok előcsalogattak kilenc bátor embert

Az első, egyben leglátványosabb törésvonal a Kanada elleni vámok miatt alakult ki. Trump 19. századi logikát idéző kereskedelempolitikáját – amely a nemzetbiztonság és a drogellenes küzdelem retorikájába csomagolva jelent meg – kezdetben pártfegyelem kísérte. Hogy ez hiten vagy félelmen alapult, nem tudni, az azonban biztos,

az elnök korábban világossá tette: aki ellene szavaz, annak politikai következményekkel kell számolnia. Például előválasztási kihívóval, elnöki haraggal vagy politikai elszigetelődéssel.

Ehhez képest a Képviselőházban hat republikánus a demokratákkal együtt voksolt a kanadai tarifák visszavonása kapcsán. További három republikánus pedig keresztbe tett a házelnök, Mike Johnson azon próbálkozásának, amely megakadályozta volna a jövőbeni szavazásokat a vámokról.

Ezek a párttársak azért szavaztak a kanadai vámintézkedések ellen, mert attól tartottak, hogy a kereskedelmi korlátozások közvetlenül drágítják az importot, visszavetik az exportáló vállalkozásaikat, és így saját körzeteik gazdaságát sújtják. Számukra ez már nem elvi vita volt a protekcionizmusról, hanem nagyon is kézzelfogható politikai kockázat a félidős választások előtt.

dd
Zajlik az élet a képviselőházban
Kép: Getty Images, Chip Somodevilla

A számok önmagukban nem földindulásszerűek, ám a politikai üzenet annál erősebb. A szűk többséggel működő alsóházban az elnök már nem számíthat automatikus fegyelemre. A republikánus képviselők egy része elkezdte mérlegelni, hogy Trump döntései, stílusa és magatartása mit jelent a saját körzetében. A lojalitás tehát immár választási-matematikai kockázattal jár.

A minnesotai művelet már vállalhatatlan volt

Hasonló dinamika rajzolódott ki a bevándorlási szigor esetében is. Trump embere, a Bevándorlási és Vámhivatal megbízott igazgatója, Tom Homan hetekig tartó, több ezer szövetségi tiszt bevonásával zajló minnesotai akció után bejelentette a művelet lezárását. A hivatalos kommunikáció szerint a célokat elérték, a politikai valóság ennél azonban árnyaltabb.

A nagyszabású deportálási hullámot heves tiltakozások követték, a két amerikai civil nyilvános meggyilkolása pedig tovább növelte a társadalmi felháborodást. Minnesota demokrata kormányzója, Tim Walz „példátlan szövetségi inváziónak” nevezte az akciót, amely szerinte komoly gazdasági és társadalmi károkat okozott.

Sok republikánusmég párton belül is úgy látta, hogy a radikálisan agresszív taktikák nemcsak túlterjeszkedtek a bevándorlásellenőrzés normáin, hanem saját választóik biztonságérzetével és civil jogokkal is ellentétesek, ezért egyre többen kezdtek nyíltabban kritizálni a szövetségi műveleteket.

Az ICE minnesotai visszahívása azonban nem jelenti a keményvonalas bevándorláspolitika végét. Jelzi viszont, hogy bizonyos helyzetekben a demonstratív erőpolitika óriási veszteségekkel jár. 

A republikánus törvényhozók számára ez intő jel, s ugyanoda lyukadunk ki, mint a kanadai vámok esetében: a túlzott centralizáció visszaüthet a helyi politikában.

Az Esptein-akták határozhatják meg a jövőt

A republikánus szavazók körében az Epstein-ügy nem csupán egy régi botrány, hanem az igazság és az átláthatóság próbatétele. Sok választó elvárja, hogy a hatóságok ne titkolózzanak, és minden releváns dokumentum nyilvánosságra kerüljön, függetlenül attól, mennyire kényelmetlen az információ az aktuális politikai vezetés számára. A bázis egy része úgy érzi, hogy a politikai elit és a hatalmi körök túl sokáig próbálták elhallgatni a részleteket, és ezt már nem hajlandóak szó nélkül hagyni.

hh
Már párton belül is követelték az akták nyilvánosságra hozalatát
Kép: Getty Images, Adam Gray

Ez a politikai nyomás közvetlenül befolyásolja a republikánus törvényhozókat. Bár lojálisak akarnak maradni a pártvezetéshez és az elnökhöz, egyre többen érzik, hogy a választóik elvárásait figyelmen kívül hagyni hosszú távon politikailag kockázatos. Ezért történhetett meg, hogy a tavaly év végi, párton belüli nyomásgyakorlás végül arra kényszerítette az Igazságügyi Minisztériumot, hogy hozzon nyilvánosságra további dokumentumokat az üggyel kapcsolatban. A dokumentumok publikálása tehát nemcsak a demokratákkal vívott csatározások része, hanem belső mérlegelés is: mennyire lehet elzárkózni a bázis követelései elől anélkül, hogy az a támogatottság csökkenéséhez vezetne.

A republikánus szavazók tehát kettős üzenetet közvetítenek: egyik oldalról az elnök és a párt politikai hűségét várják el, másik oldalról azonban követelik az elszámoltathatóságot és a transzparenciát.

Ez a feszültség erősíti a párton belüli újrakalibrálás folyamatát: a képviselőknek folyamatosan mérlegelniük kell, mikor érdemes Trump politikáját követni, és mikor kell a választóik hangjára hallgatni. Az Epstein-ügy így nem csak a múlt, hanem a jelen és a jövő politikai irányvonalait is meghatározza a republikánus frakcióban.

Intézményi fékek és párton belüli bizonytalanság

A Fehér Ház igazságügyi fronton is ellenállásba ütközött. A védelmi miniszter, Pete Hegseth „lázadás” vádjával próbálta felelősségre vonni az arizonai demokrata szenátort, Mark Kelly-t. Hegseth vádja szerint Kelly egy videóban arra emlékeztette a katonákat, hogy jogellenes parancsot nem kötelesek végrehajtani. A Pentagon szerint ez alááshatta a parancsnoki láncot és a katonai fegyelmet. Egy washingtoni bíró azonban leállította az eljárást, miközben egy esküdtszék sem hagyta jóvá a vádemelést több demokrata törvényhozó ellen.

Ezek a fejlemények formálisan ugyan nem republikánus szavazások, ám mégis politikai következménnyel járnak. A rendszer bizonyos elemei – köztük republikánus kinevezésű bírák – nem hajlandók automatikusan követni a végrehajtó hatalom akaratát. Ez pedig a republikánus képviselők számára is üzenet: a teljes intézményi kontroll illúzió.

A számok és a politikai gravitáció

Trump támogatottsága országosan 39 százalék körül stagnál. Ez nem összeomlás, de nem is az a politikai mágneses erő, amely korábban jellemezte a pártot. A szűk többségű Képviselőházban minden egyes szavazat számít, tehát ha néhány republikánus elbizonytalanodik, az elnöki akarat könnyen elakad.

Közben a Federal Reserve éléről távozó Jerome Powell sem engedett a kamatcsökkentési nyomásnak,

a művészvilág pedig bojkottal reagált a Kennedy Center feletti elnöki befolyásszerzésre. Nem összehangolt ellenállásról van szó, inkább sok apró fékről, amelyek együtt lassítják a lendületet.

hh
Jerome Powell Fed elnök nem engedett Trump nyomásának

A kérdés most az, hogy ezek az apró repedések rendszerszintűvé válnak-e. A republikánus képviselők számára a dilemma világos: követni az elnököt minden kérdésben, vállalva a gazdasági és politikai kockázatot, vagy bizonyos ügyekben saját választóik – tehát saját – érdekeit előtérbe helyezni.

A kanadai vámokról szóló szavazás azt mutatja, hogy legalább néhányan már az utóbbi utat választják. Nem hangos lázadás ez, inkább csendes újrapozicionálás. De Washingtonban gyakran a csend jelzi először, hogy a politikai erőviszonyok elmozdultak.

Trump továbbra is a Republikánus Párt legerősebb figurája, de a „jogom van bármit megtenni” korszakát most először kezdi korlátozni a politikai valóság – ráadásul saját pártjának szavazatai által.