Ha a lakhatási költségek meghaladják a rendelkezésre álló jövedelem 40 százalékát, az azt jelzi, hogy a háztartások lakhatási problémákkal küzdenek. A lakhatási költségek aránya a háztartási jövedelemből átlagosan 19 százalék az EU-ban 2024-es adatok szerint, azonban a városi lakosok cirka 10 százaléka, míg a vidéki lakosok több mint 6 százaléka él olyan háztartásban, ahol a lakhatási kiadások meghaladják a jövedelem 40 százalékát. Az EU-ban nagyságrendileg 450 millió lakos él, 75 százalék városokban, míg 25 százalék vidéken él. Vagyis több tízmillió embert érint a probléma, nem véletlenül az Európai Bizottság decemberben elfogadta az új lakhatási tervet.
Lakásfoglaló mozgalmak
Az elmúlt évtizedekben azonban sokan nem akarták kivárni, míg az állam a lakhatási problémákra választ talál, ezért kisebb-nagyobb csoportok különböző ideológiák mellett a radikális utat követve a lakásfoglalások mellett döntöttek. Ezt hívjuk squat mozgalmaknak, magyarul lakásfoglalásnak, vagyis amikor emberek engedély nélkül költöznek be üresen álló vagy elhagyott ingatlanokba, és azt lakhatási vagy közösségi célra használják.
Európában a lakásfoglaló (squatter) mozgalmak számos országban komoly történelmi és társadalmi hagyományokkal rendelkeznek, amelyeket a nagyvárosi lakhatási válság, az ingatlanárak emelkedése és az üresen álló épületek magas aránya motivál. Ezek a mozgalmak gyakran politikailag is elkötelezettek, vagyis nem csupán a lakhatási problémák jelentik a lényeget, hanem tágabb értelemben a kapitalizmus egyfajta kritikáját fogalmazzák meg, ennek során pedig a magántulajdont és az anyagi javak elosztását is górcső alá veszik.
A mozgalmak elsősorban Nyugat- és Dél-Európa nagyvárosaiban koncentrálódnak. Ez nem véletlen, hiszen ezekben a központokban az ingatlanárak gyors emelkedése, a dzsentrifikáció és az üresen álló épületek paradox helyzete egyszerre jelent meg. Hollandiában és Németországban a lakásfoglalás története szorosan kötődik az 1970–90-es évek baloldali és anarchista szubkultúráihoz.
Amszterdam „kraken” mozgalma vagy Berlin autonóm házai nem csupán menedéket adtak a rászorulóknak, hanem alternatív városi szigeteket hoztak létre: kulturális központokat, műtermeket, aktivista bázisokat működtettek és néhány esetben működtetnek ma is. Hasonló jelenség figyelhető meg Olaszországban is, ahol az elfoglalt terek – például a milánói Leoncavallo – máig politikai-kulturális műhelyekként élnek tovább, sokszor a helyi hatóságokkal egyfajta „tolerált együttélésben”.
Amszterdamban kezdődött
Amszterdam az 1970-80-as években az európai lakásfoglaló mozgalmak egyik laboratóriuma volt. A kiindulópont meglehetősen egyszerű volt: miközben több ezer fiatal keresett lakhatást, a városban rengeteg ingatlan állt üresen spekuláció, öröklési viták vagy egyszerűen tulajdonosi közömbösség miatt. A „kraken” (feltörni) kifejezés innen ered: a foglalók szó szerint felnyitották az elhagyott házakat, majd beköltöztek és közösségi terekké alakították azokat.
A mozgalom ereje nem csak a fizikai terek elfoglalásában rejlett, hanem a kulturális infrastruktúra megteremtésében is, hiszen koncertek, filmvetítések, politikai viták színterei voltak az elfoglalt házak, miközben ugyanitt alternatív művészközösségek telepedtek meg. A legismertebb példa a Vrankrijk, amely évtizedekig volt a holland baloldali és punk szcéna ikonikus csomópontja.
A hatóságok ambivalens módon reagáltak. Alkalmanként keményen felléptek, ugyanakkor az állam pragmatizmusa is megjelent: ha egy ház üres volt és a foglalók rendben tartották, gyakran megtűrték a jelenlétüket. Egészen sokáig a lakásfoglalás meghatározott feltételekkel legális volt, ami Európában egyedülálló rugalmasságot mutatott. Amszterdam története tehát arról szól, hogy a lakásfoglalás egyszerre volt lázadás és közösségi városépítés, igaz, hogy mások kárára történt.
Lakásfoglalók most
Az ADEV (Amsterdam Danst Ergens Voor) egy olyan városi mozgalom, amely táncos tüntetéssel hívja fel a figyelmet az amszterdami lakhatási válságra. A résztvevők a házfoglalás kriminalizálása, az üresen álló ingatlanok és a megfizethető lakhatás hiánya ellen tiltakoznak, miközben szó szerint „mozgásba hozzák” a várost. Az esemény egyszerre politikai demonstráció és kulturális akció: hangos, látványos és nehéz nem észrevenni. ADEV üzenete egyszerű, de hatásos: a város nem befektetés, hanem élő közösség.Berlini lakótelepek nyomában
Berlin lakásfoglaló kultúráját ellenben a történelmi változások motiválták. A fal leomlása után Kelet-Berlinben sok ház maradt üresen a tulajdonviszonyi rendezetlenség, a lebontási tervek, vagy csak egyszerűen az elnéptelenedett lakótömbök miatt. 1990-93 között több száz épületet foglaltak el, és alig néhány év leforgása alatt egy egész autonóm ökoszisztéma épült ki. Nem csak lakóhelyekről beszélhetünk, hanem közösségi konyhákról, kertekről, színházakról, anarchista könyvtárakról, szabad műtermekről, amelyek egy alternatív világot jelképezve jelentek meg a foglalt házak belső tereiben.
Berlin esetében a lakásfoglalás sokkal inkább politikai projektté vált, mint Amszterdamban. A házfoglalók az állam, a rendőrség és az ingatlanspekuláció ellenében határozták meg magukat. Ikonikus helyszín lett a Rigaer Straße 94, amely máig szimbolikus terepe a hatóság és az autonóm közösségek közötti konfliktusnak.
A 2000-es évektől kezdve azonban sok minden megváltozott, hiszen a város egyre inkább kapitalizálódott, felpörgött az Airbnb, a befektetői ingatlanvásárlás és a dzsentrifikáció. A foglalt házak száma csökkent, és egyre több kilakoltatás történt.
Mégis Berlin identitásának egyik fontos eleme a házfoglalásokkal megspékelt, részben anarchista életszemlélet. Az alternatív szcénák, a techno klubkultúra és az underground művészet jelentős része innen nőtt ki. A város egyik különlegessége, hogy a foglalások nem csak lakhatási válságra adott válaszok voltak, hanem kísérletek egy másfajta városi létformára.
Mi van most?
A lakásfoglaló mozgalmak ma is léteznek Európában, de már más köntösben jelennek meg, mint az 1980-90-es évek alternatív squatjai. A legtöbb országban szigorúbb törvények és erősebb állami fellépés alakította át a mozgalmat: sok spontán foglalás megszűnt vagy formalizálódott, míg a megmaradt terek inkább közösségi házként, kulturális helyszínként vagy szociális központként működnek tovább.
Ma már a mozgalom a városi tér feletti jog, az otthonhoz való hozzáférés és a szociális igazságosság kérdésévé vált. Így például Berlinben a közösségi házak bérleti konstrukciókká alakulnak, az önkormányzati megállapodás után hivatalos közösségi terek lettek. Vagyis Nyugat- és Dél-Európában sok helyen jogi támogatással vagy civil szervezetekkel együttműködve él tovább a mozgalom.
A lakhatási válság ugyanis súlyosbodik, ezért a városok felismerték, hogy az üres ingatlanok fenntartása pazarlás. Ezért egyre több önkormányzat kezd együttműködni foglalt házakkal, így az üres ingatlanok közösségi használatba adva, bérleti/használati szerződésekkel városi kulturális vagy szociális központok lesznek. Összességében a squat nem-hivatalos lakáspolitikai eszközzé válik, vagyis miközben a mozgalom radikalizmusa csökken, társadalmi haszna nő.