Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Eldördültek a második nyersanyagháború első lövései. Az első, az olajháború után most Oroszország nyitott új frontot, megmutatva a világnak, milyen hatalom van az egyre fogyó energiahordozó- és nyersanyagkészletek birtokosainak kezében. Ezután már egyetlen kormány sem állíthatja, hogy meglepetés számára kiszolgáltatottsága – ez már nem csak Ukrajna vagy akár Európa problémája. Már nem biztos, hogy az a legjobb termelőbázis, ahol a legalacsonyabb a munkaerő ára, s az a legjobb nyersanyagforrás, amelyik a legolcsóbb. Az új tapasztalatok fényében felértékelődhetnek a drágább, de biztonságosabb források.
Magában az orosz–ukrán konfliktusban nehéz ítéletet mondani. Könnyű kijelenteni, hogy az orosz medve meg akarja fojtani a narancsos forradalom Ukrajnáját. Ha azonban mindenki természetesnek tartotta, hogy Oroszországnak át kell állnia a piacgazdaságra, és az IMF egyik legfontosabb követelése az volt, hogy az orosz fogyasztókkal fizettessék meg a gáz valós árát, akkor milyen alapon várja el Ukrajna, hogy továbbra is mélyen az alatt jusson hozzá? Az ukránok eddig – a világ ötödik legnagyobb gázfogyasztójaként – a filléres orosz gáz segítségével tartották versenyben elavult nehéziparukat. Ráadásul még ezt az árat se fizették rendszeresen, és sokéves vita után el is ismerték, hogy leszívtak olykor a tranzitgázból is – ami szerintük nem lopás volt, csak túllépték a keretüket. Orosz oldalon viszont a piaci árakra hivatkozó érvelés sántít, hiszen ha Belarusz kaphatja a régi áron a gázt, és a többi volt szovjet állam is csak 110–130 dollár körüli árat fizet, miért is kell az ukránoknak 230-at adniuk azért, amit például az oroszok Türkmenisztántól 65 dollárért kapnak? Ez szinte szükségszerűen vezet oda, hogy végül szubjektíven ítéljünk – különösen mert minket is sújt, akármelyik szereplő hazudik a nyilatkozatok szintjén is dúló háborúban.
